gyász;II. világháború;napló;

- F. Faragó Eszter: A napló

Haldoklik az apám.
Folyton alszik.
97 éves lesz holnap.
Látom, valamit mondani szeretne. A hang, amelyet kiad, idegen.
– A naplóm… – súgja. Bátorítóan megszorítom a kezét.
– Fiam, a naplóm… a felső fiókban… olvasd el… – mire mindezt elmondja, ereje végére ér. Elalszik.
Lassan bealkonyul.
Elindulok szüleim házába.
Az előszoba falain fotók; apa, anya, én, kisfiúként komolyan, mosolygósan, biciklin, apám nyakában, anyám ölében, születésnapi tortával, karácsonyfa alatt megilletődve, elsőáldozás után, mellette első iskolatáskámmal, aztán az érettségi képem – összevissza gabalyodva a falon az idők. Hirtelen eszembe jut, miért is jöttem.
Anyám szakácskönyvei között a napló. Számos oldala hiányzik. Kinyitom, olvasni kezdek.

1939. szeptember 1.
Bemondta a rádió, hogy a németek lerohantak minket. Most már mi is háborúban állunk. Milena sírva fakadt, újra elvetélt. Nem tudom, mit mondjak neki. Nekünk már soha nem lesz gyerekünk. Nem találok vigasztaló szavakat, átölelem a feleségemet, hagyom, hogy kisírja magát.
Hiányzó oldalak

1939. október 6.
A kormány emigrált Franciaországba. Itthon terror. Barátomat, a fűszeres Iant elvitték. Azt hallottam, valahol a környékünkön a nácik titkos építkezésbe kezdtek. Begyűjtik a zsidókat. Tegnap igazoltatni jöttek, be kellett mutatnunk a keresztle­veleinket. Jó, hogy Milena minden iratot gondosan megőriz.
Azt suttogják, hogy a szomszéd városban, Oświęcimben valami nagy tábor készül a zsidók összegyűjté­sére.
Félbeszakított lap és kitépett oldalak

1940. január 1.
A kövér Milost is elvitték a vasútépítéshez, és megjött az én behívóm is. Milena erősen lefogyott, nagyon megviseli a folytonos éhezés és aggodalom. Esténként sokat sír, azt hiszi, nem hallom. Azt mondta elgyötörten, hogy lehet, jobb is, hogy nem lett gyerekünk. Próbáltam megnyugtatni, de folyton sír. A szomszéd házat bombatalálat érte, nem maradt élő. Annáék is meghaltak. Amióta ezt Milena megtudta, már nem sír; üveges tekintettel jár-kél egész nap.
Kitépett lapok

1940. március 4.
Azt suttogják, hogy a nácik borzalmas dologra készülnek Oświęcimben és még néhány városban. Nagy erőkkel építik a vasútvonalat, több helyen is javítják a hibás vágányokat. A környékünkön nem maradt egyetlen zsidó sem. Többeket Varsóba szállítottak, a legnagyobb gettóba.
Ellenállási mozgalom szerveződött a föld alatt bujkálókból. Jaroslav professzort láttam egyik nap, amikor mentem haza este, őt is, s az egész családját begyűjtötték. 14 éves fiuk eltűnt. Próbáltam Jaroslavhoz férkőzni, hogy pár szót váltsak vele, de az egyik náci ordítozva puskatussal arcon vert. A két első fogam kiverték. Nem is tudtam, hogy Jaroslav zsidó. A legjobb barátom volt. Egyetemista korunkban együtt ittunk, szobatársak voltunk, és…
Félbetépett oldal, kiszakított lapok

1940. június 7.
Folyton esik az eső.
A folyamatos fizikai munkától legyengültem, de muszáj összeszednem magam. Vasárnap nácik özönlötték el a környéket, a még bujkáló zsidókat keresték. Nálunk is házkutatás volt. Milena hasa az éhezéstől felpuffadt, azt hitték, terhes, egy náci kiköpött, amikor megtalálta a diplomámat.
Piotrt elvitték az egész családjával együtt, mert egy zsidó kisfiút rejtegettek. A gyerek 9 éves lehetett, mint Piotrék kislánya.
Kitépett lapok

1940. szeptember 4.
Meddig tart még???
Kitépett lapok

1941. december 23.
Ennek sosem lesz vége.
Milena beteg.
Jön a karácsony.
Éhezés, éhezés, halál.
Kitépett lapok

1943. április 19.
Felszámolják a gettókat és elviszik a zsidókat. Kevesen maradtak, sokan éhen haltak vagy megpróbáltak kitörni, és menekülés közben ölték meg őket.
Nálunk a gettóban már csak néhány zsidó él, talán ötvenen lehetnek.
Egyetlen barátunkról sem tudunk már.
Holnap leszek 35 éves.

1943. április 20.
Éjjel kopogtak. Rémülten néztünk egymásra Milenával. Az ajtóban egy nő állt. A kabátján nagy, sárga csillag. Segítsen, suttogta. Hangokat hallottunk. A nála levő csomagot a kezembe nyomta, és elmenekült. Fegyverropogás újra, aztán csönd. Gyorsan becsuktam az ajtót. A csomag megmozdult. Kibontottuk. Egy pár napos csecsemő volt benne, köldökcsonkja még friss. Milena magához szorította a nyöszörgő kisfiút. Ebben a pillanatban megverték az ajtót. Az a náci volt két másikkal, aki korábban már házkutatást tartott nálunk. Berontottak a lakásba és ordítozva keresgélni kezdtek. Közben a vezetőjük azt kiabálta, hogy a transzportból megszökött egy zsidó nő, és ha valaki bújtatja, azt is elviszik a családjával együtt. Milena felült az ágyban, és némán magához szorította a gyereket.
– A maguké? – kérdezte a katona. – Igen… – rebegte a feleségem. A férfi odalépett és kitakarta a gyereket. Szemügyre vette a meztelen csecsemőt.
– Kérem, uraim! Nehéz szülése volt a feleségemnek…
– Hogy hívják a gyereket?
Feleségemmel egymásra néztünk. Én feleltem: – Ian… A két férfi, aki eddig a házban kutatott, csatlakozott hozzánk. Az egyik nemet intett a fejével. Heilhitler, ordították, és kicsörtettek az ajtón. Percekig remegtünk. A kicsi egyre jobban sír.
Tejet kell szereznünk.
Hiányzó lapok

Utolsó oldal, borító belseje
FELSZABADULTUNK!!
El sem hiszem!!
Tavasz van!!

Becsuktam a naplót.
Csörögni kezdett a telefonom.
Kihalásztam a zsebemből.
A kórházból hívtak.

Családon belüli erőszak, bántalmazó párkapcsolatok, szexuális zaklatás, a szeretteik elől tükörbe menekülő halottak, emberek, akik folyót hordanak magukban. Izsó Zita legújabb, negyedik verseskötete, ahogy a címe is mondja, egy bekerített erdőbe kalauzol, ahol a traumatizált szereplők mellett egy űrhajós is felbukkan. A szerzővel többek között arról beszélgettünk, van-e egyetemes gyógyír a kiszolgáltatottságra, s ha igen, mit tudhat minderről egy asztronauta.