Brecht Grúziába helyezte példázatának, A kaukázusi krétakörnek a cselekményét. Valószínű emiatt is hívtak meg egy grúz rendezőt, hogy állítsa színre a drámát a Nemzeti Színházban. Az előadásban hangsúlyos is a grúz szál, a szövegben, a zeneválasztásban és a játékmódban is. De menjünk sorban! A színlapon az szerepel, hogy a magyar szöveget Nemes Nagy Ágnes és Garai Gábor fordításának felhasználásával írta Kozma András. Utóbbi a produkció dramaturgja is. A fordításokból ő állította össze a végső szövegváltozatot, amelybe különösebb új betoldás nem szerepel, igaz valószínű a próbák színészi improvizációiból maradt bent néhány az előadásban, amelynek az időtartama több mint három és fél óra. De ez nem fárasztó, inkább az érezhető, mintha dúsabb lenne az eseménysor, és bizonyos hátterezés, magyarázat is szerepet kapna az adaptációban. Persze ez lehet, hogy csak az érzet. Hangsúlyos a zene, amelyet Gia Kancseli jegyez, illetve grúz népzene is szerepel a kiválasztottak között. A rendező Avtandil Varszimasvili, a Tbilisziben működő Gribojedov Állami Színház művészeti vezetője nyilatkozta, hogy felvállalja a kissé teátrális, érzelmes játékmódot, mert náluk Grúziában ez így szokás. Ez bizonyára így is van, csakhogy az előadásban szerencsére a költői ütközik az elrajzolt, groteszk, sokszor már egyenesen a kabarét idéző elemekkel. Izgalmas a játéktér, egy emeletes reteszszerűen működő szerkezet. A szereplők tudnak ezen mozogni, ám olykor bent rekednek, máskor kiszabadulnak. (A díszletet és a jelmezt is a rendező jegyzi, bár úgy tudni, hogy a saját színházában már rendezte a darabot és a korábbi tervező elhunyt, így a mostani változatot az előző alapján ő gondozta.) A koncepció maga, leginkább filmes hatású, sőt egyes jelenetek animációs film benyomását keltik. Nem mellesleg a rendező nagyon ért a világításhoz, és a Nemzeti világítástechnikája képes is a magasabb szintű elvárásokat kiszolgálni. A rendezés követ egyfajta világszínházi vonalat, sokat vált és mint már korábban jeleztem, merészen harsány és teátrális mer lenni. Sok múlik persze az arányokon, amikor például Gruse (Katona Kinga) menekül a „talált” gyerekkel, számomra túl teátrális, ahogy széles mozdulatokkal, a haját látványosan pontos koreográfia szerint dobálva küzd az elemekkel. Az előtte lévő lírai, érzelmes, szerelmet valló és hűséget ígérő jelenet viszont, szintén felvállaltan romantikus, szimbolikus szép gesztusokkal teli. A plakáton látjuk is ennek a mozdulatnak a kinagyított momentumát, amikor két kéz összeér és az egyik virágot nyújt át a másiknak. A lírának és a ironikus elrajzoltságnak a kettőse azonban sokszor eklektikussá teszi az előadást. Izgalmas például, ahogy a háborúról, a hatalom változásának esetlegességéről, törékenységéről beszél, de aztán túlzásokkal ennek a komolyságát zárójelbe is teszi, erős eszközökkel kifigurázza.
A jelenteket zenével kísért némafilmszerű táncos betétek választják el, ami kifejezetten látványos és szórakoztató. Feltűnik, hogy Szűcs Nelli mennyire érti például ezt a színházi nyelvet. Bordás Roland katonája viszont lehetne bátrabb, és több karakternél érezhető, hogy színészileg nem tudnak elég meggyőzőek és súlyosak lenni. Ennek ellenpéldája Trill Zsolt alakítása. Azdakot, a bolondos csirkefogóból lett bírót, olyan energiával, játékkedvvel, virtuozitással formálja meg, hogy szinte felrobban a színpad. Ebben méltó partnere a rendőrből a bíró alkalmi titkárává avanzsált Kristán Attila. Bohócpárosuk mindenképp az előadás fontos magunkkal vihető epizódja. Mint ahogy, a példázatból azt is magunkkal vihetjük, még ha kissé naivitásnak is tűnik, hogy olykor, nagyon ritkán, a szenvedésért, a küzdelemért jár némi jóvátétel.
Infó:
Bertolt Brecht
A kaukázusi krétakör
Nemzeti Színház
Rendező: Avtandil Varszimasvili
