Tálalni persze hangzatosan lehetett, és talán ennyi is volt a lényeg. Az Elveszett idők című valamiről van szó. A marketingszöveg szerint ez egy kisjátékfilm-sorozat, az első évad után elkészült a második is, október 23-án indult a gyártó M5 kultúrcsatornán, azóta ismétli a Duna is. 20-25 perces történetek egy olyan időszakról, amelyről bármennyit tudunk is, mindig kevés: a kommunista diktatúráról, a Rákosi-korszaktól az 1956 utáni, hosszú évekig tartó megtorlásokig. Impozáns vállalkozás, esténként bekopog, és emlékeztet egyet, a sok emlékeztetés pedig bizonyára sokra megy a történelmi tudat formálódásában. Mindez fantasztikus segédanyagként használható az oktatásban is. Beszélgetéseket lehet vele indítani, amelyek majd még jobban feltárják, mi volt, hogy volt. Csak hát azzal nehéz sokra menni, amiből kevés van. Márpedig itt egy évad négy részt jelent. Ezzel kell gazdálkodni. Amire egy józan producer azt mondaná, ha már adtak rá pénzt, rakjunk össze az anyagból egy epizódfilmet, a nyomasztó atmoszféra kitartásával talán el lehet érni egy emlékezetes élményt. Elnyomás a mindennapi sorsokban, megtaposott lelkek, az abszurditás határán mozgó megtorló gépezet, összeállhat ebből valami. Egy izgalmasan ható, érdes színezésű, arcokat gyűrő, látványosan minimalista képi világgal.
A józan producer elfogadná Nagy Istvánt rendezőnek és Merkl Lászlót forgatókönyvírónak, de nem biztos, hogy rábólintana a felkínált történetekre. Tarthatná őket vékonykának, vázlatosnak, közhelyesnek, nem ártana beléjük egy kis plusz. Egy házaspár éjszaka retteg a fekete autó érkezésétől, három férfi át akar szökni a határon, a pufajkások kiszúrják őket, de beérnék csak egyikük letartóztatásával, döntsék el, ki legyen az. A színház új káderigazgatója a barátnőjét futtatja, a megbecsült, de „osztályidegen” díszlettervezőből takarítónőt csinál. A halálra ítélt '56-os résztvevőt csak iszonyú megaláztatások, hálálkodások árán látogathatja meg felesége. Használható szituációk, csak jó lenne elmozdítani őket az elnyomás tompa sulykolásának darálójából. Mert az elnyomó gépezetek kegyetlensége nagyon hasonló, keveset árulnak el korról, rendszerről, értékrendről, lapos a belőlük levonható bölcselet és erkölcsi üzenet. Szóval, ki kéne még találni valamit, mert az eddigieknél felszínesebben és didaktikusabban nem érdemes már szólni a szocialista diktatúráról. Főleg az epizódok végén bejátszott felvilágosító inzertekkel. Akkor már talán értelmesebb csinálni egy tévés filmklubot, filmprogramot a korszakban játszódó alkotásokból. Kitartana jó pár hónapig. Lásd a Szélesvásznú történelem című sorozatot a Hír TV-n.
De hát nem volt ilyen produceri hang. Pedig egy valódi kultúrharcban is szükség lenne rá. Itt azonban még kultúrharcról sincs szó. Minden merő deklarativitás és dekorativitás. Megcsináltuk ezt is, a terv teljesítve, elkönyvelhetünk magunknak egy sorozatot. A nézők nem nagyon tudnak vele mit kezdeni, a kritikusok sem; megyeget, amíg el nem tűnik. Került, amibe került, nem kerül semmibe.
Legyinthetünk, legyintünk, de mégis van ebben a produkcióban valami, ami felingerelhet. Borzasztóan visszatetsző, amikor egy autoriter rendszer erkölcsi magasságokból leplez le egy másikat. Felmerülhet, hogy ezúttal is a sorok között kell olvasni, és az Elveszett idők a jelen Magyarországának társadalom-lélektani állapotáról szól. De erről szó sincs, a kompozíciók illusztratívak, hiányzik belőlük mindenfajta reflexivitás. Így pedig elég cinikus dolog arról mesélni, hogy a szocializmusban káder színházigazgatók garázdálkodtak, szakembereket távolítottak el, hurcoltak meg. Miért, mostanság mi a helyzet? Vagy bármikor? 2010 után hány intézményvezető, elismert, kvalifikált szakember kapott borítékot egy ropogósan tömör felmondással? Konzultáltak velük, kíváncsiak voltak a tudásukra? Nem, jöhetett helyettük azonnal bárki a klientúrából. Vagy hogyan is bántak az MTVA-ban az ellenzéki képviselőkkel? Leült velük valaki tárgyalni, álláspontot egyeztetni? Hagyták őket egész éjszaka kóvályogni az épületben, reggel kipenderítették őket, majd feljelentették, aki védekezett közülük a biztonsági őrök erőszakoskodásával szemben. És hogyan kezeli a jelenlegi hatalom a tanárok elégedetlenségét? Elmondják őket munkakerülőnek, a diákok megrontóinak, fenyegetik, kirúgják őket. Ez lenne a demokrata attitűd, amely méltán ítélhetné el a hatalmi önkényt? Akik retorikájukban kirekesztik a nemzet közösségéből a kormánykritikus polgárokat, milyen alapon ítélik el társadalmi csoportok egykori megbélyegzését? És minderre már csak annyi lehet a válasz, hogy azért a véleményét még bárki elmondhatja, politikai okokból itt még nem tartóztatnak le, nem ölnek meg embereket. Köszönjük, ez igazán megható! Örök hála érte, kegyelmes uraink! Ha pedig egyszer véletlenül mégis átlépik a határt, tudni fogjuk, hogy a kommunisták tehetnek róla.
