Videocseten beszélgetünk, Fekete Valér, művésznevén (graffitis nyelven: tag) Sior azzal kezdi, már az intellektuális edzésnek örül.
Év végén elment két magyar sráccal egy house partiba, órákkal korábban találkoztak, csakhogy az anyanyelvükön beszélgethessenek.
Fél évezred ősiség
– Kultúrembernek, ha nincs közege, tompulni kezd az agya – mondja Valér. – Több készségem suta, de az emlékezetem élénk, egész korai emlékeim is vannak a saját életemből. Tíz-tizenkét éve már, hogy írok, köztük családi történetekről is. Nagybátyám megcsináltatta a családfánkat, a Nagyiványi Feketék, egy felvidéki nemesi család leszármazottai vagyunk. Apám talált egy kardot is egy felvidéki várban, amit egyik ősünk kapott Bethlentől, miután a csatában megmentette az életét – meséli. Később az Arcanumban én is megtalálom a család Mohácsig visszanyúló történetét. – Mátyás dédnagyapám, a görbelábú huszár közel százévig élt, hat fia volt, közülük négy hentesmester – folytatja. – Balhésak voltak, a kocsisukkal együtt – kinek ereje két muraközi lovat felülmúlt – egyszer úgy megvertek egy egész kocsmát, hogy az ajtó tokostól kiszakadt. „A Feketék állatok!” – mondta volt Béla nagyapám, aki a második világháború előtt még milliárdos volt. Mindig annyi pénzt tartott a zsebében, amiből az utca összes házát meg tudta volna venni. Százszám adta-vette a jószágot, volt meseautója, még a fizimiskája is Jávor Pálra hajazott. Persze bukta a vagyont a kommunistákkal, apámék már mélynyomorba érkeztek. Nagyapám akkor parancsba adta, hogy a fiainak tanulni kell, mert azt nem veheti el tőlük senki. Így lett apámból mérnök, nagybátyámból belgyógyász, ő a mai napig dolgozik és tanít a SOTE-n. Kádárt is kezelte, pedig osztályellenségek voltunk. De nagyapám felment Pestre, beült a parlamentbe, és addig erősködött, hogy egy miniszterrel akar beszélni, hadd tanulhasson a fia, míg sikerült neki – mondja. Nem ő volt a családban az egyedüli karakán ember.
– Anyai nagyapám szlovákiai menekült volt, 14 évesen átdobták a határon, mert magyar himnuszt énekelt. Az ózdi vasműben heti hét napot a csillék sínpályáit olajozta, rotyogó kohók fölött lógva, biztosítás nélkül. Autodidakta módon tanult, felverekedte magát vasúti fővizsgálónak, röplabdabírói vizsgát is tett. Egyszer szétvert egy asztalt, hogy aki megpróbálja megakadályozni, hogy a lánya egyetemre menjen, azt megöli. Így lettek a szüleim első generációs értelmiségiek. Gyerekkori barátok voltak Sátoraljaújhelyen, miután összeházasodtak, megszülettem én és húgaim. Egyikük közgazdász, a bankszektorban dolgozik, másikuk egy multinál, a piacgazdaságban, nagyon jó a viszonyunk. A szüleim a mai napig megvannak egészségben, szeretetben. Még mindig az a hír, ők mennek haza utoljára, mikor a barátaiknál vendégeskednek – meséli büszkén a fiuk.
Illegáltól a megjuhászodásig
Valér már az óvodában is szenvedélyesen rajzolt. Az 1980-as években tizenéves fejjel az egri Csebokszári lakótelepen anarchiajeleket és zenekarneveket festett ecsettel trafóházak falára. Különös kettősségben szocializálódott: egyfelől a könyvek, a kultúra, a család értelmiségi vendégei társaságában, másfelől ott voltak a barátai, a kökemény telepi brigád. Miután megalakult az első helyi graffitis klikk, CseBronx Dragons néven, megjelentek a művészi graffitik a városban és teljesen elvarázsolták.
– Autodidakta módon kezdtem festegetni. Talán ezért maradt egyedi a stílusom, mert sokáig csináltam mindenfajta sorvezető nélkül. Tavaly nyáron hazalátogattunk, az egyik lányommal bementünk a hírhedt egykori Karaszek Mihály térre, ott találtunk a régi műveimből még egyet-kettőt, meglepően jó állapotban. Olyat is, aminél csak én tudtam, hogy ez az a kopott betonfal, amire festettem. A graffitik nem az örökkévalóságnak készülnek, ha nem fedi le őket más, tíz-húsz éven belül a festék magától is eltűnik.
Valér réges-rég nem fest „illegálban”. Tizen-huszonévesen még ebből kapott adrenalint, később inkább gyomorideget – emlékezik. – Egyszer megfogott a rendőrség, a cellában töltött éjszaka alatt, mondhatni felnőttem. Adtam a tökhülyét, szerencsére másnap elengedtek, nem bajlódtak velem. Nem akartam én mások értékeiben kárt tenni, inkább kijártam az erdőbe meg romok alá. Megkérdeztem embereket, festhetek-e a házukra, kapujukra. Sokan örültek is neki, így nem kellett kapkodnom, megjuhászodtam ebben is. Közben már tanítottam, mellette egy online hetilapnak dolgoztam. Megfestettem a politikai karikatúrát, lefotóztam és így küldtem nekik. Ilyenről korábban nem is hallottam. Talán Banksy ukrajnai alkotásai hasonlók, de akkoriban azt se tudtam, hogy ő létezik. A fejemben az motoszkált, ha egyszer azt mondják, mégsem volt legális az a 600 méter betonfal a bicikliút mellett, ami nekem elég sokáig kitartott, megfognak és aztán kirúgnak a suliból, pedig nagyon szerettem tanítani. Jöttek a gyerekeink is sorban, nem hiányzott nekem a probléma. Akkor kezdtem mindenféle tróger szemetet utcaszélről felszedni, és a lomtalanításkor, költözéskor kidobált szirszarokra festeni. Ezeket a városban felfúrtam vagy kiragasztottam, innentől kezdődött a képzőművészi pályafutásom, vagyis itt vált el nálam a graffiti és a street art.
Tizenötezer kép eddig
Többször előfordult, hogy amit kitette a művét az utcára, valaki percek múlva már szedte le és csapta a hóna alá, nem ismervén fel a közelben álldogáló művészt. Mostani otthonában, Edinburgh-ben többen gyűjtik a képeit, az Instagramon jelzik neki, ha találnak egyet. Kapott fotót Japánból is, valaki ott ragasztotta ki az egyik matricáját. Sokszor a konténerekben talált régi festményekre, vászonra nyomtatott családi fotókra fest rá. Mostanában a jobb képeit már elteszi eladásra, két galéria is befogadta az alkotásait.
– Mindig van nálam tíz filctoll, és ha valahol látok egy kidobott kádat vagy ajtót, letörlöm, elkezdek rá rajzolni. Az Instagramon (@sior_cfs) van háromezer fotóm, ez a munkám legjava. Úgy tizenötezer kép lehet, amit harminc év alatt elhagytam a világban. Nem vagyok rajta a kapitalizmuson, most jutottam el oda – és mindjárt ötven leszek –, hogy nem kéne mindent kiszórni, ha a galériában 500 fontért árulják egy képemet. Mondják is, hogy a városban iszonyat hype van, keresik a műveimet, de persze mindenki ingyen akarja. Most már talán elvállalok egy-két klubfestést, tegnap egy iskolafestés jött be, de jobb, ha van munkám, abból élek, és nem kell taposni. Ha taposol, izzadságszagú lesz. Nekem ez hobbi, a saját örömöre festek, annak adom oda, akinek akarom, és senki bele nem pofázik. Vannak barátaim, akikkel együtt kezdtük illegál festésekkel, és ma nemzetközilg ismert graffitiművészek, tízemeletes házfalakat festenek Moszkvától Las Vegasig. Meg lehet csinálni ezt is, de én inkább a saját utamat járom.
Falfirkáktól a fame felé
A graffitis szcéna megítélése az elmúlt évtizedekben rengeteget változott, Bécsben például nemrég hatalmas tömeget vonzott a Basquiat-tárlat, sok magyar is elment megnézni. Ettől még szerinte mindig lesz olyan, aki azt mondja rá, „na, még egy ingyenélő”. Közben graffitiművészek tervezik a pólóinkat, rajzfilmet animálnak, megrajzolják a videojáték-karakterek arcvonásait, rapzenét írnak, vagy épp rádióműsort vezetnek. Akik tizenévesen falfirkákkal kezdték, idővel vagy abbahagyták, vagy elindultak a hírnév, graffitis szóval a fame felé. Többen a digitális világban lettek sikeresek – Valér is kipróbálta, aztán inkább maradt a klasszik „spray-marker” vagyis festékszóró-fictoll vonalon.
– Nem vagyok rajta a technológián, nincs tévénk, telefonból is a legolcsóbbat veszem. Végtelen károsnak tartom a digitális robbanást. Zseniális mérnöki teljesítmény, de az emberiségre nézve félek, nem lesz jó vége. A gyerekeken látom, hogy már nem tudják kezelni az idejüket, és csak még jobban elszakadunk a természettől. Aztán lehet, hogy olyan lesz a jövő, mint a Szárnyas fejvadászban, csak én nem értek hozzá.
Az utópiáknál tartva, Valér azt meséli, miután megszületett az első lányuk, kiköltöztek Eger mellé Felnémetre, ahol biogazdálkodásba kezdett félhektáros földjén. A tanítás, graffitizés mellett volt vagy hetven tyúkja, libái, kacsái, két birka, egy kecske – sorolja –, és annyi zöldséget-gyümölcsöt termelt, ami három családnak elegendő volt.
– Öt év alatt belefáradtam, hogy reggel kimegyek és látom, mindent kitúrtak a vaddisznók, vagy a róka megölt negyven csirkét – na, akkor majdnem elsírtam magam. De a legnagyobb probléma a vidékkel a vidék. Ha valaki szereti a városi létet, annak nagyon nehéz megszokni a vidék végtelen egyszerűségét, monotóniáját. Reggel locsolni, este locsolni, az állatokat időben bezárni, folyton a rókával harcolni, nagyon kemény volt, nem akarnám újra csinálni. Talán egy kommunában könnyebb lehet, de ott is csak a paradicsomot lehet figyelni, meg az erdő suttogását hallgatni. Ha nem tudok elmenni táncolni, vagy sörözni a haverjaimmal, nem látom a gyerekeim oktatását biztosítottnak, az számomra már nem vállalható. A gyerekeim amúgy is tök mások már most, nem érdekli őket a graffiti se, jó, apa fest, de „apa, engem ne égessél, légyszi”, ez már nem az ő világuk.
Jóravaló emberek
– A rajzaimban is megjelenő társadalomkritikát még a fiatalságomból hozom, bár akkor még piros volt a hajam, és a botrány volt a fontos, aztán hozzátanultam – mondja. – Máig megvan bennem az anarchista vonal, nem tisztelem a hatóságokat, mert látom, hogy az egész romlott, az egyház, az állam is. Erős szocialista érzelmeim vannak, nagyon liberális vagyok, anyai nagyapám révén a kommunista eszmék se állnak tőlem távol, de nem mosolygom meg azokat se, akik hagyományőrzők és az identitásukba kapaszkodnak. Szeretem a történelmet, a régészetet. Nem nevetem ki a Kurultajt, pedig ott engem nem látnának szívesen, bár még ez se biztos. Az itt élő kormánypárti magyarokkal is el tudok beszélgetni, nem hiszem, hogy minden úgy van jól, ahogy én gondolom. Zenéből is néha népzenét hallgatok, néha goát, hiphopot, abból is inkább magyart, mert szeretem a nyelvi játékot. Itt is elmentünk várjátékokra, skót zenére táncoltunk. Sokszor úgy látom, csak össze akarnak ugrasztani bennünket, jóravaló embereket. Nem szeretem ezt a megosztósdit. Ha valaki szarházi, az szarházi, aki becsületes, rendes ember, az meg olyan. Csak a szélsőjobbal szemben vannak fenntartásaim, mert a lakótelepi brigádból sokan skinheaddé váltak, volt alkalmam ezt belülről is megnézni. Én nem voltam soha kopasz, de ott nekem is verekednem kellett, hiszen egy házban laktunk. A rasszizmust, a kirekesztést nem tudom elfogadni, egyik oldalról sem. Az a szerencsém, hogy sok helyen jártam a világban, tudom, hogy a sokféleségünk csak a fűszer az életben, a kaja a fontos. Ha a kaja jó, mindegy mi van benne.
Talicska, lapát, csákány
Valér szeret főzni is, bár amikor érettségi után szakácsnak kezdett tanulni, nagyon megijedt, hogy egy életen át ezt kellene csinálnia. – Már az első nap száz pontyot kellett agyonverni, kibontani... A konyhán durván beszéltek egymással, ez sem tetszett, így villámsebesen elkezdtem tanulni. Harmadjára vettek fel a Szegedi Tudományegyetemre, közben segédmunkásként dolgoztam az autópályán, régészek mellett, feltárásokon. Talicska, lapát, csákány volt álló nap a kezemben, de sokat is tanultam. Az egyetem már jól sikerült, csak nem volt nyelvvizsgám a diplomához, így 27 évesen nekiálltam franciául tanulni. Kimentem Párizsba meg Brüsszelbe másfél évre, utána poénból beiratkoztam a főiskolára, így lettem franciatanár. Miután elmúltak a gátlásaim, megtanultam angolul és németül is. Heves megye legerősebb középiskolájában tanítottam, történelemből országosan elsők voltunk. Nagy szakmai csúcs volt ez nekem, az volt az életem. Nagyon hiányzik, megvisel, hogy már nem csinálhatom. Mióta kijöttünk Skóciába, a feleségemnek sikerült honosíttatni a tanári végzettségét, három hete franciatanár – meséli. – Rendszerproblémák miatt mozdultunk, és mert a kisfiunk, ő a harmadik, Down-szindrómás. Nem a Bükk-kel, az Esterházyakkal vagy Kodállyal volt problémám, csak nem akartam a gyerekeimet a poroszos iskolarendeszerbe beadni, de Egerből és a politikából is elegem lett. Miután kijöttünk, pénzt kellett csinálnom, ezért hat évig tető- és csatornamosóként dolgoztam. Ez a legkeményebb fizikai munkák egyike, amiről valaha hallottam. Magas házakon dolgoztunk, daruskocsival meg húsz méteres létrákon. Itt sokat esik, burjánzik a természet, szedtük ki a csatornából a belenőtt füvet meg a kisfákat. Most felmondtam, de velem együtt mindenki a cégnél. Túl nagy volt a terhelés, és nem csak azért élünk, hogy dolgozzunk. Épp munkanélküli vagyok, január közepén a vendéglátásba megyek vissza, egy kolbászos céghez, az utcán, kocsikból árulunk – mondja Valér. Hogy megérte-e mindez a befektetett energiát, fáradságot? Efelől nincs kétsége.
– A skót iskolarendszer zseniális, sok pénz van benne, minden segítséget megadnak a gyerekeknek, a kisfiamnak van egyéni segítője is. Most másodikos, szépen ír és olvas, a matek tök jól megy neki. Itt bárki bármi lehet, de sok az alulmotivált, nehéz társadalmi helyzetből jövő gyerek, meg tudják nehezíteni a tanárok életét. Mikor az otthoni eseményeket figyelem, arra gondolok, engem már biztos rég kirúgtak volna a suliból. Szurkolok a demonstráló tanároknak, de nagyon méltatlan, hogy ezzel megy el az életük, hogy a jogaikért menetelnek. Otthon, ha ketten tanítanánk, 27-én már nem hinném, hogy sajt lenne az asztalon. Elfogadom, hogy ilyen van, de akkor a főgazembereknek is csak zsíroskenyér jusson. Nagyon haragszom erre a kurzusra, őszintén megutáltam őket. Skóciába azért jöttünk, mert itt voltak barátaink, akik tudtak segíteni. Az volt a megállapodásunk, ha innen továbbmegyünk, a következő országot a feleségem választhatja ki. Északra kell menni, a globális felmelegedésből Európában nagyon nagy baj lesz, éhezés, menekülthullámok. Durva, hogy januárban húsz fok van. Sajnos minden bejön, amit a tudomány mondott, mikor tanítottam, ezt próbáltam átadni a gyerekeknek is. Nem Orbán Viktor a legnagyobb probléma – ő csak egy bohóc, de hatásos bohóc –, hanem a klímaválság, és ez már egy évtizeden belül súlyosan fog minket érinteni.
