Lengyelország viharos évszázadokon van túl, sokáig önállóan nem is létezett, felosztották egymás között szomszédai. Később a függetlenséget is megszenvedte, a második világháborúban súlyos veszteségeket szenvedett, majd egy olyan ideológiát kényszerítettek a lengyelekre, ami ellen oly sokáig küzdöttek. Az Európai Unióba és a NATO-ba való csatlakozással végre megszabadult a geopolitika régi átkától. A 2015-ben hatalomra került Jog és Igazságosság (PiS) azonban a demokrácia leple alatt lerombolta azt az intézményrendszert, amely lehetővé teszi, hogy Lengyelország magától értetődően a Nyugat része legyen. Jaroslaw Kaczynsnki, a PiS elnöke rafináltan kijátszotta a nemzeti frusztrációkat, ügyesen másolta Orbán Viktor politikáját.
A két vezető nagyon egymásra talált. Különösen sokat hallhattuk a „lengyel, magyar – két jó barát” szlogent, ami pedig nem jelentett mást, mint hogy a két ország együttesen harcol Brüsszel „hegemóniájával” szemben és nem fogadja el a nyugati berendezkedés és kultúra alapszabályait. Kaczynski már 2011-ben azt hangoztatta: „Varsóban Budapest lesz”, s a két vezető annyira közel került egymáshoz, hogy találkozóik során a magyar kormányfő kicsit félretette az orosz elnökhöz való kötődését, Kaczynski pedig a Putyin iránt érzett gyűlöletét.
A háború kitörése után azonban valami eltört. Ugyanaz a PiS elnök, aki előzőleg nem is tagadta, mennyire mintának tekinti az Orbán-módszert, 2022 áprilisában azt mondta, szemorvoshoz küldené a magyar miniszterelnököt, ha nem látja, milyen vérengzést hajtott végre az orosz hadsereg az ukrajnai Bucsában, tavaly novemberben pedig meglehetősen megvetően kijelentette: ha Orbán nem tesz lépést Brüsszel felé, akkor csődbe megy a magyar gazdaság, de Varsó nem követheti el azokat a hibákat, mint Budapest.
Az orosz agresszió a feje tetejére állította ezt a kapcsolatot, a nyugati politikai kultúra, a demokrácia megvetése nem volt elég erős kapocs: a Putyinhoz fűződő gyökeresen eltérő viszony ebben a helyzetben már szakítást eredményezett. Azaz még nincs szó teljes szakításról, Varsó ugyanis tett még egy kísérletet arra, hogy mentse a menthetetlent, hiszen a Brüsszel elleni harc még nem ért véget, egyelőre egyik ország sem kapta meg a felzárkóztatási pénzeket az EU-tól. A próbálkozás azonban hamar kudarcba fulladt: a lengyel közvélemény már nem fogadná el az Orbánnal való régi viszony felújítását, sok lengyel már egyenesen árulóként tekint a Putyinhoz dörgölőző magyar miniszterelnökre.
A kapcsolat tehát helyrehozhatatlan károkat szenvedett, bebizonyosodott, az illiberális gondolkodás még nem feltétlenül jelent örök barátságot. S az idei év nem csak teljes szakítást hozhat, hanem ellenséggé is válhat a két állam. Az ősszel esedékes parlamenti választáson ugyanis a lengyel ellenzéknek minden esélye megvan a győzelemre. S ha Donald Tusk kerülne hatalomra, akkor a magyar kormányfőnek régi ellenségével kell majd egy asztalhoz ülnie az uniós csúcsokon, vagy a visegrádi miniszterelnöki találkozókon.
S ha ez bekövetkezne, mi csak irigykedhetünk, hogy Varsó visszatért oda, ahová tartozik: a Nyugat családjához.