Orbán Viktorban már nem, de a magyar népben még mindig bíznak Washingtonban - ez olvasható ki David Pressman amerikai nagykövet minapi beszédéből. A Szent Korona visszajuttatásának évfordulóján felszólaló diplomata természetesen ennél elegánsabban közvetítette a Biden-kormányzat álláspontját, az üzenet mégis világos volt: az Egyesült Államok barátként tekint a magyarokra, de szeretné tudni, számíthat-e ránk.
A nagykövet nagyobbrészt a kommunista Magyarországról beszélt, ám szembetűnő, hogy mindvégig disztingvált a magyar kormány és a magyar nép között. E különbségtételt a jelenkor kihívásaira való kitekintésben sem oldotta fel, párhuzamot sejtetve az akkori és a mostani éra között. Általánosságban megjegyezte, hogy bukásra van ítélve minden olyan rendszer, mely nem a népet képviseli, hanem “egy maroknyi ember hatalmának megszilárdítását keresi.” Külön kiemelte, hogy 1978-ban az Egyesült Államok nem a magyar kormánynak, hanem az embereknek szolgáltatta vissza a Szent Koronát. Pressman zárásként megígérte, az ereklye visszaadásáról döntő Jimmy Carter elnök példáját fogja követni; vagyis, a magyar néppel, nem a kormánnyal kíván foglalkozni. Amikor azt kérte, hogy az Ukrajna elleni orosz invázió közepette, “ebben a viharos időszakban” döntsük el kik a barátaink, akkor hozzánk szólt.
Elvégre láthatjuk, hogy Orbán Viktor már eldöntötte, kik a partnerei: azok, akik kritikátlanul nézik a magyar demokrácia eltörlésére tett erőfeszítéseit, sőt még talán inspirálva is érzik magukat. A keresztény Európa önjelölt védelmezőjeként ezért haknizik muszlim akarnokokkal a Türk Tanácsban, s ha kell, az angolai demokráciapárti ellenzék vezetőjével pacsizik le, máskor a vietnámi kommunista állampártnak hízeleg. Sokatmondó az is, hogy a magyar kormányfő legjobb barátai közé sorolja Donald Trumpot és Jair Bolsonarót, akik keserű vesztesekként híveiket puccskísérletre hergelték fel választási csalásokról szóló hazugságokkal.
Hiába elmélkedik Orbán Balázs miniszterelnöki politikai igazgató hangzatos középhatalmi vágyálmokról, az elvtelen magyar külpolitika nem a “tömbpolitika” tudatos elutasításának eredménye, hanem öngerjesztő kényszerpálya. Orbán Viktornak szüksége van a Nyugatra: gazdasági biztonságunkat az Európai Unió, katonai védelmünket a NATO szavatolja. Szövetségeink ugyanakkor elvárnák a tisztességes, demokratikus kormányzást. A Karmelita-kolostor torkos ura viszont egyre csak gyűjti a hatalmat saját kezében, és fokozatosan játssza át a nemzet vagyonát bizalmasainak. Törekvései nem segítik az egészségügy és oktatás krónikus problémái vagy más hazai kihívások megoldását, de szövetségeink körében mind inkább elszigetelik Magyarországot. A miniszterelnöknek ezért kell Oroszországnál és Kínánál kopogtatnia, akik meghálálják az EU és a NATO megosztását, bár a júdáspénz nem feltétlenül az államkasszát gyarapítja. A keleti diktatúráknak való udvarlás azonban csak még szalonképtelenebbé teszi hazánkat Nyugaton.
Orbán Viktor saját természetéből adódóan képtelen kitörni ebből az ördögi körből, azt pedig az amerikai vezetés is csak remélheti, hogy a magyar nép bölcsebb lesz ennél.