Minden irodalom boldog lehet, amelynek olyan alapemberei vannak, mint Morcsányi Géza. Az, aki egy fokozottan magamutogató műfajban nem tolja magát előre, a rászabott munkát mégis elvégzi, sőt, szerényen túlteljesít, és akkor a legboldogabb, ha ezért más nyakába akasztják a kitüntetést. Nem kell különösebben magyarázni, hogy az ő Magvetője hogyan lett a minőségi irodalom védjegye, a hazai literatúra gerince, a kiadó fénykorában miért lehetett szinte látatlanban levenni a polcról egy magvetős könyvet, mert tudta az ember, hogy nagyot nem tévedhet. Ehhez szívósság kell, érzék, stílus és felfoghatatlan kitartás. Meg tapintat, hiszen a világ egyik leszeszélyesebb nyersanyagával dolgozott: írókkal és kéziratokkal. (Máig emlékszem, hogy egyik novelláskötetemet úgy adta vissza, hogy legszívesebben megöleltem volna, miközben belül persze darabokra törtem.)
Halála kapcsán azon morfondírozom, hogy ha ilyen kvalitású embereink vannak az irodalmi életben, akkor miért nincs ilyen a politikusok mezőnyében. Miközben igencsak ránk férne, ha valaki régiós Magvetővé változtatná az országot, a sokszínűséget megőrizve, egy bizonyos szint alá nem zuhanva, némi minőégérzékkel és emberismerettel. Jó, ott már rég nem tartok, hogy emellett még tehetséges is legyen egy politikus, de azért ez sem ártana. (Naiv) hitem szerint egy Morcsányi kaliberű álamférfi igenis képes lenne mérsékelt csodát tenni ebben az elnyűtt országban. Egy politikus, akiből hamarabb látszik az alázat, mint az önfelmutatás féktelen vágya, szinte már csodaszámba menne. Valaki, aki a szervezés szolid részeredményeire és nem a Nobel-díj dicsőségére vágyik, miközben azért tudja, hogy annak fénye az ő munkáját is dicséri. Szakember és nem rocksztár. Tiszt, de nem vezénylő tábornok.
De talán nem is ez a legfájóbb része a kérdésnek. Hanem az, hogy vajon mi, ártatlannak tűnő választók, reménykedők és együttműködők, alkalmasak vagyunk-e egy hasonló államférfi megválasztásához, hatalomban való megtartásához? Vagy már annyira a cirkusz és a nagyotmondás hívei lettünk, hogy a józanság már kimondottan hátránynak számít minden jelöltnél? Az még elfogadható kompromisszum lehetne, ha valaki a populizmus nyelvével győzne, de félő, hogy igazi nyertes ma már csak az lehet nálunk, aki nem csak mímeli – szentesítve az eszközt – a populizmust. Mintha végérvényesen megváltozott volna az, hogy mit várunk el életünk irányítóitól. De most látom, hogy már a megfogalmazás is rossz, mert ők csak menedzselik, kiszolgálják az életünket, és nem helyettünk élik, egyik rossz döntést hozva a másik után. Morcsányi is tudta, hogy az írókon kívül még egy igen fontos szereplője van a képletnek, akivel még ügyesebben kell bánni: az olvasó. Aki megveszi a könyvet. Akinél lecsapódik a folyamat minden egyes hibája és érdeme. Aki életre kelti és életben tartja mindazt, amit a könyv képvisel.
Ma jobbára olyan politikusok ülnek a parlamentben, akik olvasók nélkül írják kiadhatatlan regényeiket. Mi pedig megrendülten állunk Morcsányi (és saját) sírunknál.