„Az ifjúság helyes nevelését és az egész közoktatásügynek intézését a józan erkölcsű népek mindenkoron olyan nagy fontosságúnak tekintették, hogy benne látták országaik legfőbb sarokkövét és az általános jólét alapját.” A magyarországi oktatásügy első átfogó szabályozása, az 1777-es Ratio Educationis kezdődik ezzel a mondattal.
Az azóta eltelt több mint 200 évben minden távlatos gondolkodású politikusunk – Széchenyi Istvántól Eötvös Józsefen át Klebelsberg Kunóig – tudatában volt az oktatás milyensége és az „általános jólét” közötti szoros összefüggésnek. A „tudományos emberfők mennyisége” és „kiművelése” (Széchenyi) persze koronként mást és mást jelentett, és ebből adódóan más és más feladatokat rótt az ország mindenkori vezetőire.
A régmúlt
Az első és sokáig legfontosabb teendő az analfabetizmus felszámolása volt. A XVIII. század utolsó harmadában, amikor Mária Terézia idézett rendelete megjelent, a magyar társadalom túlnyomó többsége sem írni, sem olvasni nem tudott. A három-, illetve ötosztályos kis- és nagy-gimnáziumokban néhány ezer, az ország egyetlen egyetemén néhány száz – 1777-ben pontosan 423 – diák tanult. A paraszti és kisnemesi családok túlnyomó részében a Biblián és az imakönyvön kívül egyetlen könyv sem akadt; az írásbeli kultúra termékei legfeljebb a lakosság 1-2 százalékához jutottak el. Jellemző adat: Vörösmarty Zalán futása című eposzára 1825-ben összesen 99 előfizető jelentkezett, s a költő összegyűjtött versei 1841-ben 150 példányban sem keltek el.
A Ratio Educationisnak és az ezt követően megjelent hasonló szellemű rendeleteknek köszönhetően az írni-olvasni tudók aránya a XIX. század közepére közel egyharmadra, a gimnazisták száma 20 ezerre, a pesti egyetemistáké pedig másfél ezerre emelkedett.
Az 1868-as népiskolai törvény következtében, amely az addig kétosztályos elemi iskolát hat (papíron), illetve négy (a gyakorlatban) osztályossá változtatta, s minden olyan nagyobb helység számára, ahol nem működött felekezeti iskola, községi elemi iskola létesítését írta elő, még jobban felgyorsult az alfabetizáció. Az 1869-ben még 67 százalékos analfabetizmus a 6 éven felüli lakosság körében 1910-re 31 százalékra csökkent. Ugyanezen idő alatt a gimnazisták száma 36 ezerről 80 ezerre emelkedett. Az 1849 után fokozatosan nyolcosztályossá fejlesztett középiskolát végzettek száma 1910-re 250 ezerre, vagyis az összlakosság 1,5 százalékára nőtt. Az I. világháború előtti években a 10–18 éves korosztálynak 2,5–3 százaléka járt gimnáziumba vagy reáliskolába. A pesti egyetem hallgatóinak a száma ugyanezen idő alatt kétezerről nyolcezerre emelkedett. A pesti univerzitás mellett 1872-ben megnyitotta kapuit a kolozsvári egyetem, amelyet a XX. század elején két és fél ezren látogattak. A fővárosi és a kolozsvári tudományegyetemhez 1912-ben két újabb csatlakozott: a pozsonyi és a debreceni. A jogakadémiákat, valamint a műszaki és a hittudományi főiskolákat is beszámítva az 1913–14-es tanévben összesen csaknem 17 ezren tanultak felsőfokú intézményekben.
A tudás terjedését és az ismeretek iránti igényt az iskolarendszer különböző szintjein tanulók számának növekedése mellett az írott kultúra iránti növekvő érdeklődés is mutatta. Az 1901-től megjelenő Tolnai Világlapja című képes hetilap példányszáma minden évben meghaladta a 100 ezret, az 1895-től megjelenő Új Idők című irodalmi hetilapé pedig a 30 ezret. A lektűr jellegű szépirodalmi könyveket ugyanezekben az években 30-50 ezres példányban adták el, az 1893 és 1897 között megjelent Pallas Nagylexikon 16 kötetére pedig 22 ezren fizettek elő.
A XIX. század második felére, s különösen utolsó harmadára jellemző kulturális modernizáció a XX. század első felében tovább folytatódott. A műveltségi mutatók javulásához paradox módon az I. világháborút lezáró 1920-as trianoni békeszerződés is hozzájárult. Az elcsatolt területeken élő nemzetiségi lakosság iskolázottsága ugyanis lényegesen alacsonyabb szinten állt, mint az ország középső területeit benépesítő magyarságé. Ezzel magyarázható, hogy a 6 éven felüli írástudatlanok aránya 1910 és 1920 között 33 százalékról (történelmi Magyarország) 15 százalékra (trianoni Magyarország) csökkent. Az 1920-as évek második felétől kibontakozó népiskolai programoknak köszönhetően folytatódott az alapfokú műveltség terjedése. 1941-re az analfabéták aránya a 6 éven felüli lakosság körében 7 százalékra mérséklődött, ami alig 1-2 százalékkal volt rosszabb a nyugat- és közép-európai országokban mértnél.
A középfokon végzettek száma ugyancsak nőtt. Az 1930-as évek végén majdnem annyi – mintegy 70 ezer – középiskolás tanult a 9 milliós országban, mint a háború előtti 20 milliósban (80 ezer). A 10 és 18 év közötti korosztálynak a két világháború között már mintegy 10 százalék járt a különböző típusú gimnáziumokba. A középiskolát végzettek aránya az összlakosságon belül így az 1920-as 2,6 százalékról 1938-ra közel 6 százalékra emelkedett. A németországi aránynál ez valamivel alacsonyabb, a franciaországinál viszont kissé magasabb volt.
A felsőoktatás a népoktatáshoz hasonlóan a háború előtt és után egyaránt kiemelt támogatásban részesült. A kolozsvári egyetem Szegedre, a pozsonyi Pécsre költöztetésével az ország tudományegyetemeinek a száma négyre szaporodott. A diákság összlétszáma ezekben és a különböző főiskolákban az 1930-as évek végén ugyanannyi (13 ezer) volt, mint 1905 és 1910 között. Vagyis az ország lakosságához képest csaknem megháromszorozódott az arányuk. A felsőfokú diplomával rendelkezők aránya ennek ellenére alig változott: a korszak elején 1, a korszak végén 1,2 százalék körül mozgott. A középiskolákban és különösen az egyetemeken tehát szűk körű elitképzés folyt. Ez viszont rendkívül eredményes volt. Szent-Györgyi Albert Nobel-díja mellett erről számos külföldön híressé vált magyar természettudós (Gábor Dénes, Wigner Jenő, Kármán Tódor, Neumann János, Szilárd Leó stb.) eredményei tanúskodnak.
Az államszocializmus kora
1945, s különösen 1956 után minden korábbinál mélyrehatóbb változások következtek be a magyar iskolarendszerben. A 4-6 osztályos elemi oktatás felváltása a kötelező nyolc osztályos alapoktatással nemcsak az analfabetizmust szüntette meg, hanem idővel -- a kezdeti tanárhiány és egyéb problémák leküzdése után -- a 6-14 éves generáció tudását is jelentősen bővítette. A középiskolások száma a II. világháború előtti és utáni 70 ezerről az 1960-as évekre 400 ezerre ugrott, majd 1970 és 1990 között 300 és 400 ezer között stabilizálódott. A 18 éven felüli lakosság körében a középiskolát végzettek aránya így 5,5 százalékról (1949) 1990-re 30 százalékra nőtt. Az egyetemisták és a főiskolások száma ennél is gyorsabban emelkedett. A Horthy-korszakra jellemző 12-13 ezer fő már az 1940-es évek végére megduplázódott, majd folyamatosan emelkedve 1975-re elérte a 100 ezret. A 25 évesnél idősebb lakosság körében a felsőfokú diplomával rendelkezők aránya 1990-ben megközelítette a 10 százalékot, miközben 1920-ban és 1949-ben egyaránt csak 1,7 százalékos szinten állt.
A közép- és felsőfokú oktatás 1945 előtti elitjellegének megszűnése és tömegméretűvé válása, ami világtendencia volt, színvonalcsökkenést vont maga után. Olyan nagy formátumú tudósok, mint a XX. század első felében, az utóbbi fél évszázadban nem kerültek ki a magyar iskolákból. Csökkent a nyelvtudás színvonala is. Egy 1945 előtt érettségizett felnőtt legalább németül bármilyen helyzetben elboldogult. Az 1945 után érettségizettek többsége viszont sem oroszul, sem más idegen nyelven nem tudott elfogadhatóan kommunikálni. Az átlagműveltség ugyanakkor nőtt és terjedt. 1981-ben a 10 évesnél idősebb népesség 87 százaléka vallotta magát rendszeres vagy esetenkénti újságolvasónak, 76 százaléka pedig folyóirat-olvasónak. Az országos napilapok példányszáma a Kádár-korszak végén 100 és 700 ezer között mozgott; a külföldi szépírók toplistáját vezető Agatha Christie krimijeit 26 millió, Fekete István gyermekregényeit 0,5-1 millió, Németh László műveit 200-250 ezer példányban adták el.
A közelmúlt és a jelen
Az 1989-90-es rendszerváltás során az oktatás eszmei-világnézeti tartalma és szerkezete ismét alapvetően átalakult. A marxizmus hegemóniáját, amely az 1940-es évek végétől jellemezte az iskolák nevelő tevékenységét, az ideológiák sokfélesége, az alap- és középfokú oktatás addigi nyolc plusz négyes rendszerét pedig egy olyan vegyes, a világban másutt sehol sem található szerkezet váltotta fel, amelynek a lényege az általános iskola és a középiskola közötti „átjárhatóság” biztosítása. A másik fontos változás az iskolafenntartók terén következett be. Az állami iskolák rovására nőtt az egyházi iskolák aránya. A 2020/21-es tanévben alapfokon az iskolák 17, középfokon 25 százalékát működtették a különböző egyházak, elsősorban a katolikus.
A diáklétszám alakulása terén ellentétes tendenciák bontakoztak ki. Az 1980-as években indult demográfiai hullámvölgy következtében az általános iskolai tanulók száma 1989 és 2020 között 1,2 millióról 720 ezerre esett vissza. A középfokon tanulók száma ugyanakkor csaknem megduplázódott: 250 ezerről (1988-1989) közel 500 ezerre (2020) nőtt. Legnagyobb érdeklődés a továbbtanulásra felkészítő gimnáziumok és az érettségit is adó szakközépiskolák iránt nyilvánult meg. A szakmunkásképző intézetek vonzereje viszont csökkent.
Az oktatás különböző szintjei közül leglátványosabb változáson a felsőoktatás esett át. Alapítványi, egyházi fenntartású és magánfőiskolák létrejöttével a felsőoktatási intézmények száma az 1990-es években 57-ről 90-re emelkedett. Különböző kormányzati beavatkozások következtében később 60-ra csökkent, majd 70 körül stabilizálódott. Az új felsőoktatási intézményeknek és a régiek bővítésének köszönhetően a nappali tagozatú egyetemisták és főiskolások száma 1990 és 2006 között 70 ezerről 217 ezerre, az esti és levelező tagozaton tanulókat is beszámítva pedig 100 ezerről 380 ezerre emelkedett. 1990-ben a nappali tagozaton érettségizettek 20 százaléka tanult tovább, az új évezred elején viszont már több mint 45 százalékuk. A felsőoktatás tömegesedése a világ fejlett régióiban, így például Nyugat-Európában már korábban, az 1960-as évektől kezdődően végbement. Magyarország tehát néhány évtizedes késéssel kezdte követni ezt a tendenciát. A teljes felzárkózás mindazonáltal a mai napig nem következett be. A felsőfokú végzettséggel rendelkezők aránya a 30-34 éves korosztályban ugyanis napjainkban is csak 33 százalék, miközben az EU-s átlag eléri a 40 százalékot.
A közép- és felsőfokon tanuló diákok létszámának növekedésével sem az oktatói létszám növekedése, sem az infrastrukturális fejlesztések nem tartottak lépést.
Az oktatás színvonala ennek következtében romlott. A PISA 2000 néven ismert felmérés szerint, melyben a világ 31 országa vett részt, s amely a szövegértést, valamint a matematikai és a természettudományos tudást vizsgálta, középiskolai tanulóink a 22., 20. és a 15. helyen végeztek. Azóta még tovább romlott a helyzet. Gimnazistáink alapkészségeinek átlagos szintje különösen a természettudományok és a szövegértés terén hagy kívánnivalókat maga után. Idegennyelv-tudás szempontjából még elszomorítóbb a kép. Az Eurobarométer 2005-ös felmérése szerint 25 európai ország közül utolsók lettünk – holtversenyben Törökországgal. Végzett egyetemistáink és főiskolásaink jelentős része évekig azért nem kapott diplomát, mert nem volt képes egy középfokú nyelvvizsga letételére. Miközben az angol egyre inkább a világ érintkezési nyelve lesz, s a fejlett és felzárkózni akaró országokban már az általános iskolákban is kötelezően tanítják.
Fiataljaink gyenge szerepléseinek számos oka van. Ezek egyike az oktatás alulfinanszírozottsága. A nemzeti összterméknek az 1990-es évek közepén kisebb-nagyobb ingadozásokkal 4-5 százalékát fordítottuk erre a célra. Az 1997-es mélypont után a GDP-arányos ráfordítás nőtt, és 2002-2003-ra 6,5 százalékra emelkedett. Azóta viszont ismét csökkent, és az elmúlt években 5 százalék körül ingadozott. Nemzetközi összehasonlításban ez az arány átlagosnak mondható, valamivel magasabb az EU-27 átlagánál (2018-ban 4,6 százalék). Jóval elmarad viszont a fejlett országokétól, ahol természetesen az egy főre jutó GDP is jelentősen magasabb. Ennek következtében a ráfordítások abszolút összege esetünkben folyamatosan alacsony. Az egy diákra jutó 2007-es kiadás összege (4300 USA dollár) az OECD tagországok átlagának csak 61 százalékát, a sikeres felzárkózási politikát folytató országokénak, például Finnországénak pedig csak töredékét tette ki. 2000-ben a finn kormány a nemzeti jövedelem 7,5 százalékát fordította az oktatás személyi és anyagi feltételeinek a biztosítására. Az akkor 4,6 százalékos magyar ráfordításnak abszolút összegben ez több mint négyszerese, egy főre számítva pedig több mint nyolcszorosa volt. A vásárlóerő-paritást is beszámítva a helyzet valamivel jobb, de korántsem rózsás. Az Eurostat kimutatásai szerint 2019-ben egy magyarországi általános iskolásra 3736 euró jutott, míg az EU 27 országában átlagosan 6240 euró.
Az alulfinanszírozottság egyik legnegatívabb következménye a tanári fizetések alacsony szintje. Az OECD 2022 szeptemberében közzétett kiadványa szerint a magyar tanári fizetések a diplomás bérek alig több mint 61 százalékát teszik ki. Ez azt jelenti, hogy az EU 27 tagállama közül nálunk a legnagyobb a szakadék a diplomások és a tanárok javadalmazása között. Ha pedig a pályakezdők fizetését nézzük, akkor a lista legvégén kullogunk. A 42 vizsgált országból nálunk a legkisebb a kezdő tanárok fizetése – kevesebb, mint Lettországban vagy Szlovákiában. Ennek következményei már ma is drámaiak, és a jövőben még inkább azok lesznek. Az ötven év feletti tanárok aránya (2017-ben 41 százalék) folyamatosan nő, a 30 év alattiaké (2017-ben 6 százalék) csökken vagy stagnál. Bár a tanárszakra jelentkezők száma az utóbbi években kismértékben nőtt, ezek közül nem mindenki jut el a diplomáig, s azoknak, akik eljutnak, a fele nem tanult szakmájában helyezkedik el. S akkor még nem beszéltünk a jelentkezők intellektuális képességeiről, amelyek drámaian változtak a rendszerváltás óta.
Gyakran hallom, érjenek el jobb eredményeket a pedagógusok, s akkor majd követelhetnek magasabb béreket. Addig azonban coki. A dolog azonban éppen fordítva van.
Mindaddig, amíg a pedagógusok a magyar értelmiség páriái, fiataljaink java nem fog tanárszakra jelentkezni, vagy ha igen, elhagyja a pályát. Következésképpen mindaddig, amíg ez nem fog megváltozni, vagyis az oktatás nem kapja meg azt a figyelmet és anyagi ráfordítást, amit Finnországban, Japánban vagy Dél-Koreában, és amit Magyarországon is megkapott a dualizmus korában és a két világháború között, a legradikálisabb szervezeti reformok sem érhetik el a negatív tendenciák megfordítását, a jövő generációk versenyképességének, és ez által „az általános jólét alapjának” a biztosítását. És ez elsősorban nem a magyar pedagógusok ügye. Ez elsősorban a magyar társadalom ügye, még ha az nem is nagyon akarja ezt tudomásul venni.
