Van közöttük egy olyan pont is, amely a kirúgott pedagógusok ügyéről szól. Ez a pont is fontos. De ezzel a kérdéssel sem napi politikai szinten foglalkoznak, hanem – tudós testülethez híven – rendszerszemlélettel. Nem önmagában a kirúgással, mint tünettel, hanem inkább a mögötte lévő okokkal. Az MTA korábban is foglalkozott a közoktatással. Munkacsoportjainak idevágó pedagógiai kutatásai alapján időnként régebben is tett már le konkrét javaslatokat az asztalra. Most viszont – „a magyar közoktatás jövőjéért érzett felelősségétől vezérelve”, vagyis lényegében aggodalommal telve – elvi irányokat fogalmazott meg a december 20-i nyilatkozatban.
Ezek üzenete négy pontban összegezhető:
I.
„A közoktatási rendszer alapos átalakítására, választási ciklusokon átívelő köznevelés-fejlesztési programra van szükség”. Vagyis: egyrészt nem oldható meg a feladat a részletek javítgatásával, másrészt olyan, össz-társadalmi konszenzus kiérlelésére van szükség, amelyet nem írhatnak felül személyi vagy kormányváltások.
Az MTA szerint tehát a oktatási rendszer Magyarországon mélyreható és sürgős reformra, megújításra szorul. Főleg azért, mert a világ már túllépett azon a tanulás- és iskola-koncepción, amelyet a feudális világból örökölve hurcolunk magunkkal. A tények azonban azt mutatják, hogy az Orbán-kormánynak nincs a figyelme vagy értékrendszere előterében a közoktatás; évek óta nincs oktatási miniszterünk, pénzügyileg pedig fájdalmas elvonások történtek a közoktatásból. De ezen túl sajnos az is érzékelhető, hogy
a jelenlegi kabinet nemhogy megújítani nem akarja az oktatást, hanem éppen ellenkezőleg: a száz évvel ezelőtti – akkor még úgy-ahogy sikeres – iskola-koncepció reminiszcenciája lebeg lelki szeme előtt.
Hiába olvasható ki az egymás utáni PISA-mérésekből, hogy nem jó irányba megyünk, kormányunk továbbra sem előrefelé, hanem „a múltban” véli látni a megoldást az oktatás válságára.
Az MTA által javasolt „alapos átalakításhoz” szükséges „össz-társadalmi konszenzus” pedig már végképpen idegen gondolat az Orbán-kormány számára. Orbánék nem szeretnek senkivel sem egyeztetni. Az oktatásról sem. Amikor a 2011-es köznevelési törvénynek még csak a koncepciójáról, alapelveiről jelentek meg az előzetes hírek, nagyon gyorsan aktivizálódtak a szakmai civil szervezetek (Hálózat a Tanszabadságért, Agora, Civil Közoktatási Platform), amelyek más pedagógiai alapelveket tartottak volna kívánatosnak a „jövő iskolája” számára. És sorra szervezték a tanácskozásokat, konferenciákat; brosúrákat, könyveket jelentettek meg; javaslatokat tettek, de a kormány soha nem állt velük szóba. Szerveztek például egy oktatásstratégia témájú tanácskozás-sorozatot is, amelyre minden alkalommal meghívták a működő pártok képviselőit. 6-8 párt rendszeresen el is küldte a szakértőjét ezekre a beszélgetésekre, de a Fidesz részéről soha senki nem jelent meg, s nem is jelezték, hogy miért nem. A kormánypárt lényegében levegőnek nézte ezeket a civil szerveződéseket; annak ellenére, hogy azokban magasan kvalifikált szakemberek dolgoztak – önkéntesen.
Szinte tragikomikus ezek után Pintér Sándor miniszter néhány nappal ezelőtt nyilvánosan elhangzott kijelentése, miszerint „a pedagógusok csak kritizálnak, de közben nem tesznek konkrét javaslatokat”.
A fent említett CKP erre válaszként összegyűjtötte és neki személyesen elküldte azt a kifejezetten terjedelmes javaslatcsomagot – brosúrától szakanyagon keresztül összefoglaló könyvig –, amelyet a „pedagógusok” az elmúlt tíz évben kidolgoztak és közzétettek az iskolarendszer megújítására vonatkozóan. Majd meglátjuk, hogy erre lesz-e válasz.
II.
„A közoktatás színvonalának emeléséhez szakmai autonómiát kell biztosítani a pedagógusoknak.” Vagyis: egyértelműen túl kell lépni a mai oktatásirányítás azon szemléletmódján, amely a pedagógust „kivitelezőnek”, a központi akarat végrehajtójának tekinti. Tudomásul kellene végre venniük az oktatáspolitika vezetőinek (s nem kényszeredetten, hanem örömmel!), hogy minden pedagógus – leglényegét tekintve – alkotó értelmiségi, s hogy egy tantestület egy normális országban szellemi műhely. Tanár és tantestület is csak akkor működik jól, ha – a szubszidiaritás elvét és szabályait betartva – nagy fokú autonómiával rendelkezik. Egy jó tantestület – beleértve az igazgatót és a gazdasági/technikai személyzetet is – tanuló-szervezet. De ehhez a bizalom légköre és szabadság kell.
A szubszidiaritás elve szerint mindenkinek (és minden szerveződési szintnek) legyen meg a megfelelő szintű döntési jogosultsága. Az egymásra épülő döntési szintek közül a legfelső szint csak olyan kérdésekben döntsön, amelyek valamilyen nyomós ok miatt végképp nem delegálhatók alacsonyabb szintekre. Minden döntési jogosultságot a lehetséges legalacsonyabb szintre kell telepíteni. Nem egyszerű persze egy összetett, sokrétegű intézményrendszerben minden problémakörről külön megfontolni, hogy melyik szint legyen jogosult – és persze felelős is – az adott kérdésben dönteni, de ez a kulcsa a jó működésnek. A mai, egyre bonyolultabbá váló világban végképp ez az útja annak, hogy minél több jó döntés szülessen.
Vegyük észre, hogy az a totális központosítás, amit az Orbán-kormány az iskolarendszerben végrehajtott, ennek éppen az ellenkezője. Hiába alakították át az egy-központú KLIK-et 60 tankerületi központtá, ez alapvetően nem változtatott a helyzeten.
A tanulási és tanítási folyamatban közvetlenül résztvevő és érintett szereplők autonómiaszintje és ezzel együtt döntési jogosultsága ma értelmetlenül és megalázóan alacsony.
Még az igazgatóknak és a tantestületeknek is elképesztően szűk a döntési jogosultságuk, a tanároké még kisebb, a diákoké pedig már szinte nem is látszik.
Az iskolarendszer irányításának és működésének mai formája lényegében a fegyveres testületek működésmódjával analóg. Lehet, hogy a katonaság és rendőrség esetében ez a működési mód elkerülhetetlen; talán az is igaz, hogy csak ebben a szigorú alá-, fölérendeltségben működőképesek. Az iskola azonban – mármint az igazi, jó iskola! – más; ott nem parancs-végrehajtás folyik, hanem tanulás. Annak pedig nem a „parancs, értettem” a kulcs-szava, hanem a „hogyan, miért”.
Minthogy foglalkozására nézve rendőr az a miniszter, aki az oktatás egészéért is felel, érthető, hogy rendőrattitűddel kezeli a kérdéseket. Mármint a maga szempontjából érthető. De testidegen az iskolák felől nézve. Találó az a rigmus, amit a jogaikért és az oktatás korszerűsítéséért tüntető diákok a közelmúltban több alkalommal is skandáltak vonulásuk közben: „A csend nem rend”. A piramisalakú szerkezeti diagrammal ábrázolható, szigorú hierarchiájú struktúrák (fegyveres és rendvédelmi testületek) esetében van logikája annak, amit a miniszter mondott, hogy „először is rendet kell csinálni az iskolákban”. De ez „rendőrlogika”! Az iskolára nem érvényes. A jól-működő – demokratikus szellemű – oktatási intézményekben a rend nem kiinduló feltétel, hanem eredmény. Az értelmes – motiváló és örömmel végzett – feladatok legföljebb kis külső segítséget igénylő, spontán rendje. „Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet…” (József Attila: Levegőt!)
III.
„Biztosítani kell, hogy a pedagógusok fizetése elérje a velük azonos szintű képzettséggel rendelkező szellemi foglalkozásúak fizetésének mindenkori átlagát.” Vagyis az akadémikusok is elfogadhatatlannak tartják, hogy egy kezdő pedagógus nettó fizetése ma 160 ezer Ft körül van. (Ennyiből szinte megélni sem lehet, nemhogy szakkönyvet venni, önmagát képezni, művelődni, töltekezni.) És az is elgondolkoztató, hogy nálunk a pedagógusok átlagbére a diplomás átlagbérnek csak 66 százaléka, míg az EU-ban ez az arány összességében 90 százalék, sőt Portugáliában 134 százalék.
Aki tehát pedagógusnak megy, annak – akármilyen fájdalmas – együtt kell élnie azzal, hogy egyrészt ilyen alacsonyra taksálja, vagyis nem becsüli meg igazán a kormány a munkáját, másrészt, hogy csak úgy fogja tudni eltartani a családját (vagy akárcsak önmagát), ha önkizsákmányoló módon mellék-pénzkereseti munkát is végez.
Ugyanakkor nyomatékosan hangsúlyoznunk kell, hogy az anyagi megbecsülés és a szabad, alkotó légkörben folytatható nevelőmunka lehetősége együtt adja meg a pedagóguspálya rangját és vonzerejét. Az egyre súlyosabb tanárhiány nem egyszerűsíthető le „forint-kérdésre”.
IV.
„Elengedhetetlennek tartjuk az elbocsátott tanárok visszahelyezését eredeti munkahelyükre.” Föltehetően jogi szempontból is végiggondolták az akadémikusok ezt a kijelentésüket, s ennek birtokában alakult ki az a határozott véleményük, hogy amikor a tankerületi vezetők kirúgtak pedagógusokat azért, mert polgári engedetlenség formájában nem tartottak meg (néhány, vagy tízes nagyságrendben) órákat, igazságtalan döntést hoztak.
Tisztázzuk a fogalmakat! A polgári engedetlenség nem jogi kategória, hiszen éppen az a lényege, hogy valaki a jogi kereteket átlépve tiltakozik valami ellen, mert úgy látja, hogy azon belül nincs már módja kifejezni, hogy valamit elfogadhatatlannak tart. Aki tehát „polgárilag engedetlen”, az tudatában kell legyen annak, hogy szabályellenesen cselekszik, ami következménnyel jár(hat). Föltehetően az óráik megtartását megtagadó tanárok is tisztában vannak azzal, hogy büntetést kap(hat)nak.
Az „engedetlen” tanárok nem törvényt sértettek, hanem ilyen-olyan mértékben nem tettek eleget a munkaköri kötelességüknek. Ebből lehetne ugyan munkajogi per, de ilyet nem kezdeményezett egyik tankerület (munkáltató) sem.
Ők egyszerűen kirúgással torolták meg néhány óra elhagyását. Nagy kérdés, hogy nem a tankerületek követtek-e el ezzel törvénysértést. Az mindenesetre biztos, hogy a tanévenként egy tanár által megtartandó ezer körüli órából mondjuk tíznek az elhagyása nem tekinthető olyan súlyú kötelességszegésnek, hogy azt a legsúlyosabb büntetéssel kelljen sújtani. Éves jutalom törlése, fizetésből levonás stb. lehetett volna a „megfelelő” büntetés. A büntetőjog alapelve, hogy a büntetésnek következetesnek és arányosnak kell lennie a bűnnel, ha tehát néhány óra meg-nem-tartása mégiscsak törvénysértés lenne, akkor nem „csak” 13, hanem többnszáz tanárt kellett volna kirúgni. Már csak ebből is kiderül, hogy a tankerületi igazgatók (és/vagy a mögöttük álló „hatalmasok”) célja nem a következetes és arányos büntetés volt, hanem az elrettentő példa statuálása, vagyis lényegében a megfélemlítés.
* * *
Külön érdekes és tanulságos megnézni, hogy mit reagált az „országló hatalom” az MTA megszólalására. Információink szerint Orbán Viktor az akadémikus testület állásfoglalásai közül eddig csak a „visszahelyezés” javaslatra reagált. A másik hárommal nem foglalkozott vagy eddig nem adta jelét annak, hogy azokat legalább megfontolandónak tartaná. Úgy gondolom, hogy
elfogadhatatlan egy miniszterelnök részéről, ha a tudomány legmagasabb fórumától érkező javaslatokkal nem foglalkozik érdemlegesen.
Márpedig nem foglalkozik, s föltehetően azért nem, mert már a felületes átolvasásból is megérezte, hogy ezek a javaslatok egyrészt valamilyen formában elmarasztalják őt, mint országvezetőt, másrészt a javaslatok szemléletmódja ellentétes az övével, hiszen közel van az általa ellenzékinek tartott – és nagyon-nagyon nem szeretett – civil szervezetek véleményéhez. Ezért – szokásos taktikájával élve – inkább egyszerűen nemlétezőnek tekinti azokat.
A „visszahelyezés” javaslatra viszont – nyilván sértettségében – kapásból reagált, de rosszul. A december 21-i kormányinfón azt mondta, hogy ugyan nem minősíti az MTA közleményét, de megjegyzi, hogy olyat még nem látott, hogy egy akadémia nyílt törvénysértésre szólítson fel. Vajon milyen törvényt sértene, ha a tankerületek visszavennék a kirúgottakat és valamilyen arányos büntetésben részesítenék őket? Semmilyent, nincs ilyen törvény. Orbán tehát – jogi végzettsége ellenére – szakszerűtlenül (= hibásan) fogalmaz, amikor azt mondja, hogy az MTA „visszavételi” javaslata nyílt törvénysértésre való felszólítás.
A legfontosabb kérdés persze ebben az egész történetben nem az, hogy Orbánnak, vagy miniszterének mi az első, reflexszerű megjegyzése az MTA nyilatkozatára, hanem az, hogy vajon lesz-e előrevivő hatása ezeknek a javaslatoknak a magyar oktatási rendszer irányítóira. Megértik-e végre az üzenetet, ha már nemcsak a civilek mondják és az „engedetlen” tanárok képviselik (akár kirúgásuk árán is), hanem a tudomány magas képviselői is üzenik? Belátják-e, hogy a jövő iskolájának mottója nem a központosítás és egyformaság, hanem a sokféleség? Reméljük, igen, mert e nélkül nem lesz előrelépés az oktatásügyben, s az egész ország lemarad a jövőre való felkészülés „versenyében”. Ez pedig még az életlehetőségeiket tekintve is veszélybe sodorja a most iskolás generációt, mert nem sajátítják el a jövőben szükséges kompetenciákat, s így nem felelnek majd meg az európai munkaerőpiac követelményeinek.
