Marseille-o történetek 17.
Az univerzum két halmazból áll: az egyik halmaz Marseille, és a másikba tartozik minden más; ezek a történetek Marseille-ben játszódnak, vagyis az általatok ismert világegyetemen kívül.”
Ha már a múlt héten Pierre bácsi improvizációs késztetéseivel szórakoztattam önöket, most elmesélem azt is, hogy milyen volt egy előre megtervezett akciója, aminek – természetesen – én ittam meg a levét, de mindegy, idővel megszoktam, hogy az ő szemében képtelenség kitörnöm a „dinnyeségből”.
– Hein, egy nagy dinnye vagy, nagyon nagy dinnye vagy! – zengte azon a mély, rekedtes hangján, amit igazából nagyon szerettem. A telefonomban ma is őrzöm néhány beszélgetésünk hanganyagát, és a 2019-es halála óta évente párszor belehallgatok, mert hiányzik az öreg. Inkább volnék dinnye megint, csak élne és mondaná és mennydörögne…
Szóval egy alkalommal előre bejelentette nekem, hogy két nap múlva mit fogunk csinálni: vendégségbe megyünk egy kedves ismerőséhez. Meglepődtem, mert Pierre bácsira ez az előkészület nem volt jellemző soha, ő rögtönözni szeretett, mert úgy tartotta: kizárólag a rögtönzésekből sülnek ki a legjobb dolgok, és az már régen rossz, ha egy mulatságot előre meg kell rendezni.
Ez az eset tehát új volt, ráadásul a környék, ahová mentünk, a kedvenceim közé tartozott: van egy út, amely Marseille-től kelet felé vezet, Cassis irányába, s van arrafelé egy sor magas panelház, ahonnan gyönyörűen látni a tengert. Mindig izgatott, hogy felmenjek némelyiknek a tetejére, s ez a kívánságom teljesült is, ugyanis éppen egy magas panelház legfelső emeletére szólt a meghívásunk. Hogy kihez, azt nem tudtam, a bácsikám azt mondta sejtelmesen: meglepetés.
Valóban meglepődtem, mert amikor este fél 7 tájban beállítottunk, egy huszonéves nő nyitott ajtót. S amikor betessékelt a lakásba, kiderült, hogy egyedül van. Nahát, gondoltam, mióta vannak Pierre bácsinak olyan huszonéves nőismerősei, akik vacsorameghívással kedveskednek neki? Igaz, mióta egyszer megkért, hogy a kocsija kesztyűtartójából vegyek ki egy Provence-térképet, és a térkép helyett egy csipkés, fekete női bugyit találtam ott, Pierre bácsi kalandjairól sok mindent el tudtam képzelni. A fekete bugyi láttán nem jött zavarba, rekedtes hangján felnevetett, és valami olyasmit mondott, hogy tegnap éjjel egy babájával fürödni voltak a tengernél… Akkor volt hetven éves, az a bizonyos „babája” pedig harmincöt…
Stéphanie – így hívták a vendéglátónkat – nappalijában szépen megterített vacsoraasztal fogadott minket, de annak már eleve gyanúsnak kellett volna lennie, hogy csak két főre volt megterítve. Nem értettem a dolgot, s vélhetően tátottam a számat, mert Pierre bácsi beljebb taszigált, s azt morogta:
– Add már át a virágokat, te dinnye.
Ugyanis – úriemberek lévén – a vendégségbe virágokkal érkeztünk, igaz, kettővel, mert én is vettem egyet, nem tudva róla, hogy Pierre bácsinak is van már egy csokor a kocsijában.
Stéphanie úgy üdvözölte Pierre bácsit, mint régi ismerősét, sőt, nekem is három puszit nyomott az arcomra, mint neki. Aperitifnek Cointreau volt, de abból csak Stéphanie és én ittunk, Pierre bácsi ugyanis közölte, hogy mennie kell.
– De Pierre bácsi, még csak most jöttünk! – hördültem fel, mire Pierre bácsi szélesen mosolyogva azt mondta:
– Udvariatlanság egy francia hölgy előtt két magyarnak magyarul beszélnie, te dinnye.
Majd odafordult a nőhöz:
– Akkor én megyek is, nem tartalak fel titeket.
– De hiszen vacsorázni jöttünk, Pierre bácsi – szóltam közbe, mire elvigyorodott, s azt mondta magyarul:
– Kuss legyen, te dinnye.
Nem értettem, hogy mi az isten baja van velem már megint. Aztán arra jutottam, hogy már megint improvizál, mert jobb program jutott az eszébe. De Stéphanie nem tartóztatta az öreget.
– À bientôt! – köszönt el tőle, s miután Pierre bácsi elment, megkérdezte, hogy az aperitif után nem térünk-e át valami komolyabb dologra.
Én marha. Azt hittem, piára gondol, úgyhogy azt válaszoltam neki:
– Egy kis vörösbort szívesen innék.
Sietett máris a konyhába, és hozott egy palack bort, a bontást pedig rám bízta, mint férfira. Ittunk, majd azt javasoltam, menjünk ki az erkélyre, mert megnézném innen föntről a tengert. Csodálkozva húzta fel a szemöldökét, de azért jött velem.
Ó, milyen csodálatos látvány fogadott! Az első pillanattól kezdve, ahogy a Földközi-tengert megláttam, szerelmes vagyok belé. Szeretem napsütésben, esőben, szeretem éjjel és nappal is. A vacsoránál el is mondtam Stéphanie-nak, hogy érdekes volna írni egy regényt a tengerről úgy, hogy nem szerepel benne ember. De nem érdekelte. Valahol másutt járt az esze, s miután extrém szorongó vagyok, rögtön rájöttem, hogy untatom. Márpedig ha untatom, akkor le kell lépnem gyorsan. Megkukultam a szorongástól, majd este 9 körül távoztam, a nő hiába tartóztatott. Amikor hazaértem, Pierre bácsinak elkerekedett a szeme.
– Te mit keresel itt?
– Hogyhogy mit? – néztem rá. – Jöttem haza aludni.
– Aludni?! Miért nem a nőnél alszol?
– Miért aludnék nála?
Erre felüvöltött:
– Mert egy csomó pénzt kifizettem annak a kurvának, azért!
