Ősz–tél–tavasz… Hazám itt ez
– be ismerős énnekem:
Ezer éve oly nép lakja,
Ki okulni képtelen.
Kikönyöklök ablakomba,
Onnan nézek nerteszét;
De lélekben máshol járok,
Így mondhatom: „Ej, be szép!”
Mély részvéttel néz e földre
EU-csillag sugara
– elgyakott király ágál itt;
Elöl-hátul csupasz a’!
A természet szunnyad tán, de
Az az eb biz felfordul,
Ki olyan híreket falt be,
Mit látott a sajtóbul.
Sunyi, köpcös kis uratok
Röhög s átejt titeket;
Hite nincs, de parancsol az
Új bálvány neki: Kelet.
Milyen a magyar természet?
Fölrázni ki is tudná?
Lásd, az Úr hiába küldött
Sáskát, kormányt, vírust rá.
Én a középső ujjomat
Levegőbe felbököm;
Mindhiába – a helyén űl
Kormányfőm s az elnököm.
Kedvesem, űlj hát le mellém,
Rezignáltan, ahogy én –
Itt meg nem gyúl soha fáklya,
Kialszik a halogén.
Csókolj innen oly időkbe,
Hol nekünk is szép lehet;
De csak halkan, ne zavard az
Én szendergő népemet.
