Nézem mindannyiunk kedves milliárdosának, hazai termékének téli gondolatait Bödőcs Tibor tolmácsolásában, és ahogy a kommentelők százai, én sem tudom eldönteni, hogy sírjak-e vagy nevessek. Nyilván nevetek, miközben tisztában vagyok vele, hogy ez amolyan közös terápia, a trauma feldolgozása, amit jobb szó híján valóságnak nevezünk. Nevetünk rajta, hogy valamiképp elviseljük.
A humor mindig kritika, emlékeztetett rá mindenkit valamelyik estjén, ezzel is jelezve, hogy ostobaság lenne itt és most megsértődni, minden oldal és minden szereplő, kulturális vagy társadalmi jelenség megkapja most a magáét, hiszen folyton és újra Magyarország jelenéről van szó, a mi kis csillogó esendőségeinkről, azon heherészünk kínunkban. A plüss Pinochet és karton Castro kalandjain így azok is nevethetnek egy jóízűt, akik amúgy más helyszíneken hálásan bólogatnak neki (az ennél is keményvonalasabbak talán otthon maradnak), s bár van ebben valami árulásféle, valami megtagadás, a humor cukormáza feledteti a meghasonulás keserűségét. (Sosem értettem, hogy a Ceausescu vicceken miért a párttagok nevettek a leghangosabban. Már ha biztosak voltak benne, hogy senki sem hallja őket. De talán ezért is kacagtak úgy, mintha köhögnének.)
Pár év múlva igazi kordokumentumként szolgál majd a videó. Ahogy sokszor jobban értettem az érett Kádár-kort Hofi poénjai révén (még ha minden utalást nem is tudtam megfejteni határon túliként és kamaszként), pontosabban jobban értettem a hatalom akkori természetét őt hallgatva, mint fontoskodó könyveket böngészgetve vagy a metaforákban beszélő felnőtteket figyelve. A mostani berendezkedés mibenlétét is pontosabban világítják majd meg retrospektív módon, amikor már minden levonult és jelentőségét vesztette, Bödőcs szelíd észrevételei („Andi, hívott a bank, megtelt a számlánk. Mind a tizenhét.”) minden cikornyás leírásnál, visszaemlékezésnél, kortárs tanúságtételnél. Ez is egy olyan gondolat, amelyről megint csak nehéz eldönteni, hogy sírjunk vagy nevessünk rajta.
Nem is tudom, hol olvastam: igazából akkor kell félni egy országban, ha már kezdik letartóztatni a bohócokat. Amíg vannak nevettetők, addig a hatalomnak még van némi önkontrollja, még megengedi a megfáradt híveknek, hogy így eresszék le a lojalitás savanyú gőzét. Az ellenzők pedig ellehetnek a káröröm tiszta luxusával. Naivitás lenne azt hinni, hogy lesz olyan idő, amikor majd unatkozni fogunk Bödőcs estjein, tán csak az lehet a remény célja, hogy rövidebb lesz majd a közéleti blokk, mert kevesebb a nyersanyag.
Írók, bohócok, illuzionisták (és Andik) számára persze aranybánya egy ilyen ország. Témát ad, és így paradox módon megélhetést, lehetőséget a percnyi örökkévalóságra. Még a súlytalan mondatok sem lebegnek ilyenkor. Fióknak hosszú távon ugyanis nem lehet sem írni, sem beszélni. Ahogy a kritika sem igazán éles csupán a négy fal között, bezárkózva. Persze ennyi élmény több életre (regényre) is elég lenne, ki lehetne préselni ebből most már akár egy jobb világot is. És nemcsak papíron.
„Andi, hívott a bank, megtelt a számlánk, mind a tizenhét” – Gyilkos Mészáros-paródiával állt elő Bödőcs Tibor