- Magyarországnak még soha nem volt olyan rossz megítélése, mint most

A 2022-es év legnagyobb horderejű eseménye az Ukrajna ellen indított orosz invázió volt, és senki nem kerülhette el, hogy állást foglaljon. Ön szerint hogyan szerepeltek ezen a téren az Egyesült Államok és az Európai Unió vezetői?

Természetesen különbséget kell tenni. Az Egyesült Államok, pontosabban Biden elnök ebben a szituációban minden várakozást felülmúlóan reagált kezdettől fogva. Washington több segítséget adott katonailag, gazdaságilag, erkölcsileg, hatalmi politikai téren, mint az egész Európai Unió vagy a világ együttvéve, ami mutatja az Egyesült Államok változatlan stratégiai és politikai jelentőségét. Ehhez hozzájárul az is, hogy szerencsére a félidős kongresszusi választások eredményeként a szenátusban továbbra is demokrata többség van. Ami az Európai Uniót illeti, a kifelé mutatott egység sajnos nem teljesen fedi a belső erőviszonyokat. Szóval az Unió jobban szerepelt, mint ahogy a pesszimisták várták, de sajnos nem annyira egyértelműen támogatta Ukrajnát, mint az Egyesült Államok, s ebben a német kormányon belüli problémák és Scholz kancellár túl óvatos magatartása is szerepet játszott.

Hogy látja, milyen hatással lehetnek-e az orosz-ukrán háború kimenetelére a Moszkva ellen elfogadott uniós szankciós csomagok, és mit hozhat a háború Oroszország és Putyin hatalma számára?

Ez két különböző kérdés. Szerintem a szankciók nagyon hasznosak. Nyilvánvalóan nem döntőek, de hozzájárulnak ahhoz, hogy ez az agresszív állam gyengüljön. Amit az orosz támadást megmutatott, az az, hogy az úgynevezett erős emberek vagy führerfigurák iránti csodálatnak nincs alapja, hiszen láthattuk, hogy a sokak által csodált Vlagyimir Putyin – akinek odahaza tulajdonképpen semmiféle ellenzékkel nem kell szembenéznie – óriási hibát követett el az Ukrajna elleni villámháborús terveivel. Ez – a Kijev elleni támadás teljes katonai kudarca – olyan pofon volt Vlagyimir Putyin diktatúrájának, aminek a következményeit ma még nem lehet felmérni. Az ukránok hősies ellenállása pedig megmutatta, hogy mit jelent, ha egy országban egy politikai nemzet születik, s tulajdonképpen semmi sem járult annyira hozzá az ukrán nemzet megszületéséhez, mint ez a támadás, amelyben a lakosság oroszul beszélő része is – kezdve Volodimir Zelenszkij elnöktől – teljes erővel az agresszor ellen lépett fel.

Az egyik fő aggodalmunk az volt, hogy a háború terhei és az ukrán menekültek áradata a szélsőjobboldali erők kormányra kerüléséhez vezethet Európa egyes országaiban, s létrejöhet valamiféle szövetségük is.

Egy kisebbfajta csoda, hogy ez nem következett be. De hát, először is ott van Lengyelország, egy frontállam, ahol 2,7 millió menekült van, s ebből 1,4 millió már 2014 után jött, és ahol már az újonnan érkezett menekültekből is 400 ezernek van állása. Ezenkívül ott van Németország, Ausztria, Franciaország is, ahol általában ezek a félelmek nem váltak be, de természetesen ez egy hosszútávú kérdés, és a tél megpróbáltatásai fogják eldönteni, hogy mi lesz. Nyilvánvaló, hogy az orosz politika egyik célja az ukrán városok elleni, Hitler óta példátlan terrortámadásokkal az, hogy minél több embert, családot menekülésre késztessen. Én minden reggel arra gondolok, amikor borotválkozom vagy mosakodom, vajon hogyan ébrednek és hogyan élnek az ukránok.

Tehát, azt gondolja, hosszútávon még változhat, hogyan viselik az Ukrajnának nyújtott támogatás terheit a nyugati társadalmak?

Természetesen, egy demokráciában nem lehet a türelmetlenséget, a tudatlanságot vagy a szenvedélyeket elhallgatni. Ez a demokráciának, ha úgy vesszük, a gyengesége, de ugyanakkor erőssége is, mert egy demokráciában nem történhet olyan dolog, mint egy háború, egy agresszió megindítása egyik napról a másikra, vagy a Covid-járvány elhallgatása és egyik napról a másikra 250 millió ember megfertőződése Kínában.

Mit gondol arról, hogy Közép-Európa országai merre fordultak ebben a konfliktusban?

Nagyon pozitívan látom a cseh reakciót és a kormányválság ellenére eddig a szlovák reakciót is. Nem csak abban az értelemben, hogy tízezrével fogadták be az ukrán menekülteket, hanem hadianyaggal, tankokkal, repülőgépekkel és minden lehető módon támogatják Ukrajnát. Lengyelország ráadásul egy különleges helyzetben van, mert Magyarországgal együtt a vádlottak padján van az Európai Unióban – teljes joggal – a jogállam leépítése miatt, s ez az ország helyzetét nehezebbé teszi. De remélhetőleg a jövő évi választásokon végre leváltják a 2015 óta kormányzó Jog és Igazságosság (PiS) pártját.

Milyen veszélyeket lát a térségünkben, és hogyan értékeli a Karl Nehammer vezette osztrák kormány külpolitikáját?

A közép-európai térségre, természetesen, szintén kihatnak a háború hullámai, részben a menekültek, részben az energiaárak, részben az infláció révén. A politika művészete abban áll, hogy ne engedjék elfelejteni az emberekkel, hogy mindezt nem az Oroszország ellen hozott szankciók okozzák, hanem Vlagyimir Putyin diktatúrájának támadása egy független állam ellen. Ami a szövetségi kancellár Nehammert illeti, arról én a News nevű folyóiratban Ausztriában múlt héten megjelent interjúban és más interjúimban is megmondtam a véleményemet, miszerint a külpolitikában ő egy amatőr politikus, akinek még sokat kell tanulnia. Azzal, ahogy Szerbiával és Magyarországgal szimbolikusan kezet fogott Belgrádban, lejáratja Ausztriát is, nem beszélve arról, hogy gyengíti az Európai Unió egységét. Az pedig, hogy december elején megakadályozta Románia és Bulgária schengeni övezethez való csatlakozását, egy borzasztó hiba volt Ausztria részéről. Én ezt elmondtam, minden megnyilatkozásomban, s nem vagyok egyedül ezzel a kritikával. Még szerencse, hogy az utolsó pillanatban Horvátországot engedték csatlakozni, de így is egy ostoba lépés volt.

Idehaza Orbán Viktor áprilisban, döntően a háborúból kimaradás retorikájával újabb parlamenti kétharmadot nyert, viszont súlyos kudarccal zárult számára az év, miután a Magyarországnak jutó támogatások egy jelentős részét az Unió befagyasztotta és jogállamisági feltételekhez kötötte. Mi a véleménye az Orbán-kormány elmúlt évi teljesítményéről?

Nem tudom, lehet-e az Orbán-kormány teljesítményéről beszélni. Ez olyan, mintha rúdugrást csinálnánk, de a rúd a földön lenne. Ez a kormány a kétharmad ellenére tönkretette az ország gazdasági helyzetét, ahogy ezt Matolcsy György, a nemzeti bank elnöke is belátta néhány év ostobaságai után. A gazdasági helyzet legalább 15 éve nem volt ilyen rossz, mint most. Magyarország jövőjének biztosítékaival, a tehetséges fiatalokkal ma Bécsben, Londonban vagy Münchenben találkozhat az ember. Több mint félmillióan elmentek…

És az Európai Unióban Magyarországnak még soha nem volt olyan rossz megítélése, mint most. Ezen a kormány által ellenőrzött sajtó már rutinossá vált hazugságai sem tudnak változtatni. Hogy aztán mi lesz az Európai Unió végső döntése, és hogyan lehet ezt a kormányt – nem a magyar népet, a magyar nemzetet, hanem ezt a kormányt – úgy megbüntetni, hogy ez ne az embereknek ártson, ez a diplomácia titka. Én remélem, hogy olyan döntést hoznak, ami tényleg összeköti a példátlan korrupció elleni harcot az átutalások szabaddá tételével. Mert itt egyszerűen arról van szó, hogy Magyarországon egy korrupt rezsim uralkodik, egy vékony réteg ebből profitál, és a média fölötti hatalom révén ezt az emberek egy része nem tudja.

Milyen kilátásai vannak ön szerint a magyar ellenzéknek és a civil mozgalmaknak az Orbán-rezsim további erősödésével szemben?

Magyarország a csodák országa. Magyarországon volt 1848, 1918 és 1956, és ezen események között évtizedek, amikor az ország elsüllyedt, most az ország megint elsüllyed, ki kell kapaszkodnia ebből a mocsárból. Sajnos az ellenzék nem használta ki a lehetőségeket, és egyelőre nem látok sok reményt arra, hogy hamarosan változás következzen be. A civil társadalom, a fiatalok megmutatták, hogy képesek demonstrálni és tiltakozni, de én emlékszem arra is, hogy hány ezren vonultak fel a Közép-európai Egyetem (CEU) melletti kiállásul, és mi történt azóta. Úgyhogy, itt lenne még mit tanulni Lengyelországtól, ahol a civil társadalom 1956-ban és 1989-ben is sikeresebb volt, mint Magyarországon. Tehát a reményt nem szabad feladni. A tanárok és a diákok mozgalma egy reménysugár, s talán elkövetkezik egy olyan korszak, amikor nem egy belügyminiszter lesz az egészségügyért és a nevelésért, a képzésért, a tanításért végső soron felelős. Senkinek az uralma nem tart örökké, de a változáshoz a civil társadalom és az emberek, a magyar emberek támogatása szükséges. Semmilyen nemzetközi szervezet, az Európai Unió sem tudja pótolni az otthoni, a magyar intellektuális elit (nem az Orbán-rezsim haszonélvezőinek) szerepét. Ezt a helyzetet csak a magyar társadalom tudja megváltoztatni. A külföld esetleg támogatást nyújthat, de a döntéseket a magyar népnek kell meghoznia.