– Meddig lehet fiatalnak maradni?
– Amíg szívesen csinálod, amit csinálsz.
– Ezek szerint azt csinálja, amit szeret?
– Igen, mióta világ a világ. De a zene amúgy is körbevesz téged, megtalálsz benne mindent, ami fontos neked. Ha rossz kedved van, felvidít, ha jó kedved van, fokozza. Sok mindent meg is oldhat az életedben.
– Jancsó Miklós mondta egyszer, hogy a zene az igazi művészet, mert elvont, nem a tárgyi valóság elemeiből építkezik.
– Szép gondolat, bár én nem vagyok zeneművész. Azzal dolgozom, amit mások megalkottak, próbálom eljuttatni minél szélesebb hallgatósághoz. Rádióban, klubokban, ahol lehet.
– Meddig tudta befogadóként követni az egymás után következő irányzatokat? Ötven körül nem érezte egyiknél se, hogy ez jó, de rám nem hat már igazán?
– Nem, változatlanul benne vagyok a zenében, ugyanúgy érzem a jót benne, és hat rám, mint régen. Sokan azt hiszik, azok voltak a jó irányzatok, amelyeket fiatalon hallgattak. Ugyan már! Azok is hemzsegtek a gyenge számoktól. Az arány a mai napig ugyanaz. Rengeteg borzalom, és rengeteg zseniális dolog.
– Mikor lépett be ez az egész csodás őrület az életébe?
– 8-10 éves koromban. A szomszédunknak, Radványi Béla bácsinak az egyik rokona fejlesztette ki az első magyar magnetofont, a Vörös Szikrát. Nagyon tetszett, hogy ott valami forog, hangot rögzít, és azt le is lehet játszani. És addig könyörögtem, amíg ez az ember nekem ajándékozta a Vörös Szikrát. Ráadásul Kossuth-adapter is volt hozzá, amellyel mindenféle huzalok nélkül fel lehetett venni a rádiócsatorna adásait. Márpedig a Kossuthon minden áldott nap reggelén, 8 és 9 óra között nagyon jó zenék mentek. Ott lehetett például először Shadows-t hallgatni. Sokszor nem mentünk suliba, mert a nagy külföldi számokat föl kellett venni, hiszen nem ismételték a műsort. Ezek a lógások aztán folytatódtak a gimnáziumban is. Ez volt az 1950-es évek vége, a '60-asok eleje. Aztán később elindult a lemezgyűjtés, a magnózás, összeültünk a haverokkal, és átvettük egymásnak, amink volt. Volt egy körünk, amely egyre bővült, kézről kézre vándoroltak felvételre a lemezek, majd a végén összetörtük őket, nehogy eljussanak másokhoz.
– De hogyan sikerült innen elfészkelődni a tévéig, rádióig?
– Nem mellékes, hogy rádió- és tévéműszerészként dolgoztam a Gelka szervizhálózatban. Barátságom Zoránnal is ide nyúlik vissza. Behozta a magnóját a Ráday utcai Gelkába, azt hiszem Grundig volt, és én csináltam meg neki. Gyakorlatilag innen indult az egész. Aztán Cintulával, polgári nevén Keresztes Tiborral megcsináltuk a Magnósklubot a Fővárosi Művelődési Házban. Nagyszerű igazgatója volt, Drucker Tibor, aki megengedte, hogy nyugati zenéket népszerűsítsünk. Ezen ma már csak röhögni lehet, de akkor óriási dolog volt, hogy elő tudtunk fizetni az amerikai Billboard slágerlistájára, ami hétről hétre jött, özönlöttek az emberek, a klubtagok felvették helyben, aztán ment körbe az anyag.
– Érdekes kettőssége a kornak. Lemezt nem lehet vásárolni, de a rádióban mindet leadják, klubokban hozzáférhetőek.
– A Támogatás-Tűrés-Tiltás, a 3T kultúrpolitika jellegzetes esete volt. Ez a zene a „tűrt” kategóriába tartozott. Nagy fejfájást nem okozott. Bár az Amerikából hetente érkező, tíz kislemezt tartalmazó Billboard csomagokat két éven keresztül szétroncsolt dobozokban kaptuk meg. Alaposan átnézték őket.
– Mikortól érezte, hogy ez a terjesztői játék professzionális szintre emelkedett?
– Mikor már vezetőségi tag voltam a Magnósklubban, kitaláltuk, hogy be kéne mutatni a beérkező lemezeket, amelyeket majd a következő héten lehet felvenni. Szombatonként csináltuk, a kor legjobb technikájával. A lemezborítókról, az előadókról fotókat, diákat készítettünk, és kivetítettük őket a plafonra. Párnákon ültek az emberek, onnan bámulták őket, isteni volt. Egy Angliából hazalátogató haverom meglepetten jegyezte meg: „Nem is mondtad, hogy Magyarországon már van diszkó klub.” „Hol? – kérdeztem. – Én is elmennék.” „Te hülye, a te klubod az.”
– Mi mozgatja a lemezlovast, mit akar közölni a hallgatókkal?
– Ami engem illet, a zene szeretetét, ennek a világnak a varázslatos dinamikáját. Információkkal, sztorikkal megpróbálom elhelyezni a számokat, a kort, amelyben születtek, az előadók művészi világát. Régen, amikor a rádiócsatornákon csak játszották a zenéket, megszületett az igény, hogy jó lenne pontosabban tudni, mit is hallunk. Én mindig örömmel meséltem a háttérről. Már a Magnósklubban is ezt csináltuk. Elővettünk egy lemezt, elmondtuk, honnan jön, hol tart a slágerlistán. Volt forrás, mert akkor már kaptuk a Melody Makert is, aztán jött a New Musical Express, NSZK-ból pedig a Bravo.
– A külföldi lemeztársaságok nem mondtak köszönetet? Hiszen óriási marketing, amit csináltak.
– Ha közvetlenül köszönetet nem is, de valahogy tudtak rólunk. Amikor már rádiós voltam, az összes nagy cégtől kaptam ingyen lemezt, leírással, hogy mi ez, hogyan áll a slágerlistán, milyen tervek vannak vele. Komjáthy Györgyhöz is folyamatosan érkeztek az anyagok. Mindenféle kérés, levelezgetés nélkül. mikor 2000-ben megjelent a Beatles 1 album, a londoni EMI elküldte a lemezhez kiadott tárgyakat is, köztük egy esernyőt. Dicsekedhettem vele a magyar EMI-nél, mert nekik nem volt meg.
– Az Egymillió fontos hangjegy című legendás tévéműsornál a képi megoldások kialakításában is részt vett?
– Nem, csak műsorvezető voltam. Többnyire Tánczos Gábor ötleteit csináltuk meg. Ő tartotta kézben a műsort Módos Péterrel. Előfordult persze, hogy kikérte a véleményem. Nagyon fontos az életben, hogy az ember azzal foglalkozzon, amihez ért. Nem kell mindenbe belepattogni, hogy „ez jobb lenne úgy”. Egy műsornak vannak szerkesztői, rendezői, nem dolgom belebeszélni a munkájukba.
– Miért hagyta abba a tévézést?
– A tévé hagyott abba engem. Miután vége lett az Egymillió fontos hangjegynek, nem hívtak más műsorokba. Én meg sohasem kuncsorogtam, hogy hú, van egy remek ötletem, én vagyok a legjobb. Ez a celebizmus borzasztó távol áll tőlem. Mindig úgy gondoltam, ha kellek valakinek, felhív.
– De mintha a rádiózást jobban is élvezné.
– Az biztos, hogy borzasztóan szeretem mind a mai napig. Nagyon jó játék, és nem kell hozzá kiöltözni. Egy strandpapucsban is bemehet az ember a stúdióba. Bezzeg mikor a tévében egyszer föltettem a lábamat az asztalra, háborgott a fél ország. De meggyőződésem, hogy akkor működik jól az agyad, ha a tested kényelemben érzi magát. Annak idején ezt tanítottam is: mikor leülsz a mikrofon elé, először is helyezkedj el. Vedd fel azt a pozitúrát, amelyben jól érzed magad. Úgy a gondolataid is könnyebben jönnek majd, mert nem zökkent ki, hogy jaj, rossz a szék, nem érzed a hátad.
– Mit tart fontosnak, nehéznek a mesterségében? Az emberek hajlamosak azt hinni, nem nagy szám zenéket lejátszani, és mondani előttük pár szót.
– Hát, ez bizony tévedés. Mikor disc jockey-kat vizsgáztattam, mindegyiknek odaadtam ugyanazt a tíz kislemezt, és kértem, szerkesszék lejátszási sorrendbe őket. Sokan olyanokat csináltak, hogy ugrált le a nyakamról a fejem. Az egésznek az a lényege, hogy érezd, minek kell következnie. Ráadásul, egy olyan zenei műsort, amilyen például Poptarisznya, nem lehet előre megszerkeszteni. Beviszek a Retro Rádióba egy táska lemezt, és megkeresem, melyik legyen az első. Az hozza magával a másodikat, az a harmadikat és így tovább. A fejedben valahogy kapcsolódnak egymáshoz. Ez a lényeg. A zenei albumok szerkesztése hasonló feladat. Büszke vagyok rá, hogy sok előadó és együttes kért meg, állítsam össze a lemezre szánt zenei anyag sorrendjét. Fontos momentum, és a művész nem tudja megcsinálni, mert minden zenéjébe ugyanolyan szerelmes.
– Egy műsor szerkesztésénél bizonyára azt is érezni kell, mit szeretne a publikum hallgatni?
– Ez nagyon fontos. Nem véletlenül diszkózom a mai napig. Látom a pultról, van-e valami kapcsolódás ahhoz, amit éppen lejátszom. Egy zenei rádiót nem lehet úgy csinálni, hogy beülök, van hatszáz lemezem, kitart. Mert lehet, hogy négyszáz teljesen fölösleges. Tudni kell, hogy az embereknek mire van igényük. Mikor a Modern Talking őrület volt, éjjel-nappal játszottam őket a Poptarisznyában, utána pedig egy-egy Average White Band vagy Earth, Wind & Fire is megszólalt, mert az volt a zene. Mindig azt mondtam, kapja meg mindenki, amit akar, csak megmutatom, mi van még a palettán, miből lehetne még választani. Ráadásul az Average még illeszkedni is tudott a Modern Talkinghoz. De én a műsoraimmal elsősorban szórakoztatni akartam. Az ízlés formálásában volt egy bizonyos műfaji határ ameddig elmentem, de sose léptem át. Progresszív rockot vagy jazzes dolgokat otthon hallgattam. A Boney M után, amit az egész ország szeretett, föltenni a Syriust egyhén szólva disszonáns.
– Van olyan előadó, aki Önnek is köszönheti, hogy befutott?
– Talán a Bonanza Banzai. Ákos elhozta nekem az Induljon a banzáj!-t a Csillagfény Discoba, és már másnap játszottam a Poptarisznyában. Felkerült a műsor slágerlistájára, és beindult a dolog. De nélkülem is átütő sikert ért volna el az együttes, mert egy jó csapat előbb-utóbb betör, egyedül abban segítettem, hogy ez gyorsabban megtörténjen.
– Olyan is volt, hogy nagyon szeretett volna valamit népszerűsíteni, de nem sikerült?
– Biztos előfordult, de nem volt jellemző, mert a populáris zenénél maradtam. Inkább az bánt, hogy magamat nem tudom mindig eladni. Moravetz Leventével írtunk egy darabot, kicsit az én rádiós meg zenei pályafutásomról szólt, korlenyomatnak is tekinthető, mert minden benne volt, ami átment rajtunk. Beatles Emlékek címmel be is mutattuk néhányszor, a BlackBirds játszotta benne a zenéket, de nem futotta ki magát. Talán újra neki kéne rugaszkodni ennek a projektnek, akár film is lehetne belőle.
– Az egy évtizede újraindult Poptarisznyának már van némi nosztalgiázós jellege. Mégis édesebb kicsit a múlt?
– Nem, egyszerűen arról van szó, hogy mikor ezek az albumok újak voltak, én még csak a slágerlistás zenéket játszottam. Pedig mindegyiken van még jó pár zseniális szám. És most úszom az örömben, hogy végre bemutathatom, amit akkor nem tudtam. Úgyhogy a régi zenéket is úgy játszom, mintha újak lennének, mert szinte senki nem ismeri őket. Szeretik a hallgatók.
– A fiataloknak is átmegy? Mert gyakoriak a nemzedéki szakadékok. Nem kedveljük a papa zenéjét.
– Azt tapasztalom, hogy kellő nyitottsággal bármelyik stílust be tudják fogadni. Pérez Prad mambójától a legújabb irányokig. És a komolyzenében is megtalálják az élvezetet, ha nem idegenítik el tőlük. A jó zene nincs korhoz kötve. Jé, hát ilyen is volt? Milyen jó a refrénje! Milyen klassz ez a vonósfutam! Ha megszületik a kapcsolat, akár azt is mondhatnánk a fiataloknak, hogy Ravel vagy a Queen egy vadonatúj zene. Nem szoktam ilyet csinálni, de elhinnék. Ha jó a zene, mindenki elhisz mindent.
