A lejátszóba beteszem a CD-t, ezoterikus zene tölti be a szoba légterét. Leülök, kényelmesen elhelyezkedem a széken. Kezdődjék a progresszív relaxáció, elindulok a tudat harmonikus állapotához vezető úton. Kellemes, megnyugtató női hang szólít meg, kérésére behunyom a szemem. Érzem, hogy a talpam szilárdan fekszik a talajon, jelen esetben a szőnyegen. Ellazulok, csak a testemre figyelek. Tudatosul bennem, hogy teljes súlyommal nyomom a szék ülőfelületét. A külvilág lassan eltávolodik.
Most kedvesen arra kér a hölgy, hogy képzeljek magam elé egy idillikus helyet vagy akármit, ami kellemes érzettel tölt el. Engedelmeskedem, miközben arra törekszem, hogy képzeletem lehetőleg egyszerre mind a két kívánalomnak eleget tegyen. Tengerpart – gondolom, majdnem minden fantáziaszegény relaxáló azt képzel maga elé –, közhelyes pálmafák levelei lengedeznek, lágy szellő simogatja a homlokomat. Végtelenül hosszú, finom homokos fövenyen a lábaimat magam alá húzva ülök, nézem a tengert. A tarajos hullámok szeliden hömpölyögnek a part felé, kék ég, napsütés, szinte érzem a sós levegőt. Egyedül vagyok, mintha egy lakatlan szigeten lennék. A víz felett lebegő párából egy női sziluett emelkedik ki. Ahogy lassan közeledik felém, felismerem: Scarlett Johansson. Aztán hirtelen eltűnik, és a Penélope Cruz jelenik meg helyette. Már majdnem kiér a partra, amikor Scarlett elhessegeti, de aztán megint Penélope képe bukkan fel. Mielőtt valamelyik odaér hozzám, mégiscsak el kéne döntenem, hogy melyikük legyen. Habozok, aztán az utolsó pillanatban Penélopét választom. Leheveredik mellém a fürdőlepedőre. Napbarnított testén mint megannyi gyöngyszem, ezernyi vízcsepp csillámlik. Miközben arcán szende mosoly játszik, szemében egy nemsokára beteljesedő ígéret tükröződik. A lágy zene felerősíti a hatást. Érzem, hogy abba kéne hagyni a képzelgést, mert ez nem az az út, amely a zen birodalmába vezet, de ha mégis, mindenképpen kerülőút. Azonban képtelen vagyok leállni. Lassú mozdulatokkal kikapcsolja a melltartója pántját, mire műsoron kívüli kellemes bizsergést érzek az ágyékomban, mely egyéb kísérőjelenséggel is társul. Ez eszembe juttatja, hogy időpontot kéne kérnem a régen esedékes prosztatakontrollra, amitől egy pillanat alatt eltűnik a varázs. Kinyitom a szemem, se Penélope, se tengerpart, az ablakon át csak a gang túlsó oldalán tréningruhában a korlátra könyökölő, hajcsavarokkal ékesített Viczeknét pillantom meg.
Megfogadom, hogy a legközelebbi szeánsznál mereven koncentrálva a Mont Blanc hófödte csúcsaira fogok gondolni, az se csúnya. Mínusz negyven fokban Penélope biztosan nem tudja megzavarni a koncentrációmat, kizárt, hogy bikiniben odamerészkedne.
Hát akkor kezdjük elölről. Ellazulok, csak a testemre koncentrálok. Nyugodt vagyok. A két karom elnehezedik, súlyossá válik. Mindkét lábam elnehezedik, súlyossá válik. Az egész testem kellemesen átmelegszik, nyugodt vagyok, ellazulok. A szívemre figyelek, konstatálom, hogy egyenletesen ver. Burokban vagyok, emelkedem. Már olyan magasan járok, hogy Európa körvonalai is kivehetők a földgolyón, amikor megszólal a mobilom. Így jár az, aki a szorongáscsökkentő relaxációs szeánsz előtt elfelejti lehalkítani a telefonját. Visszaereszkedem, jobban mondva szabadesésben zuhanok a Földre. Megnézem, ki hív, hátha valami halaszthatatlan. Matild néni. Egy pillanatig hezitálok, de nem tehetem meg vele, hogy nem válaszolok. A múltkor is elesett a lakásban, és órákig feküdt a földön, mire a szomszéd rátalált.
– Csókolom, Matild néni, hogy tetszik lenni? Valami baj van? Nem, nem a Kázmér bácsi vagyok, hanem a Feri. Különben mindegy, ahogy tetszik gondolni.
Már megszoktam, hogy összekever a rég megboldogult férjével, és ez még a jobbik eset, mert egy ideje már a boldog békeidőkben kimúlt kutyájuk, Hektor nevére is hallgatok. Hogy egy kis örömet okozzak neki, a múltkor majdnem ugattam is két mondat között.
– Miért tetszik akarni, hogy vegyem le a bőröndöt a szekrény tetejéről? Ja, értem. De honnan veszi Matild néni, hogy lőnek? Aha, az önkormányzati ebédhordó mondta. Rendben, akkor lőnek, de ezer kilométerre innen. Nem, itt egyelőre még nem. Ez itt a béke szigete. Jó, délután eljövök, és mindenesetre leveszem a bőröndöt, de még ne tessék csomagolni. Igen, szólni fogok ha elérkezett az ideje, de most még nem kell. Persze, megígérem, feltétlenül szólok. Hogy hová? Munka után felugrok, addigra kitalálom. Igen, leveszem, csak tessék megnyugodni. Csókolom.
Halkra állítom a telefont. Akkor kezdjük elölről, vissza kell süppedjek a kontextusba. Matild nénit megnyugtattam, most már csak magamat kéne. Hol is hagytam abba? Ja, igen. Az egész testem feltöltődik a szeretet melegítő energiájával. Eléri a gyökércsakrát, a szakrális csakrát, a köldökcsakrát, a szívcsakrát. Érzem, hogy a testem laza. Mielőtt azonban az energia a torokcsakrámhoz érne, mintha valami kellemetlen szagot éreznék áramlani a konyha felől. Megvan, égett gumi bűze. Te jóisten, a kávé! Kirohanok, lekapom a platniról a valamelyik családtagom által ottfelejtett, áttüzesedett kotyogót, belevágom a mosogatóba, és rázúdítom a hideg vizet. A tűzvédelmi intézkedést sistergés és felcsapó gőzfelhő kíséri. Beletörődöm a megváltoztathatatlanba, ma kávé nélkül indulok küzdelembe a nap viszontagságai ellen. Mindegy, tulajdonképpen a progresszív relaxáció után a kávé amúgy is ellenjavallott. Belegondolok, hogy egy ilyen régi, a kapszulák korában ipari műemléknek számító kotyogó gumitömítésének beszerzése nem lesz kis kihívás, s ettől a perspektívától a kelleténél egy kissé feszültebbnek érzem a lazaságomat. Nem baj, a relaxáció mindjárt felvértez, és megteremti a belső harmóniámat.
Akkor most térjünk vissza. Először is minden zavaró körülményt kikapcsolok. Kényelmesen elhelyezkedem, kézfejemet a combomra helyezem. Mélyen beszívom a levegőt, majd kifújom a levegőt. Csak a lélegzésre koncentrálok. Érzem, hogy az időtlenség transzcendens létérzete vesz rajtam erőt. Miközben elnehezedik a testem, lehullanak a terheim. Az öröm és az életerő átjárja minden porcikámat, egész testemet betölti a végtelen, feltétlen szeretet, a felszabadult örömérzés energiája. Aztán egy idő múlva a kellemes hang felszólít, hogy ébredezzen a tudatom, és egyidejűleg a testem is. Kinyitom a szemem, lassan visszatérek a valóságba.
Micsoda? Már hét óra negyvennyolc? Hűha, rohadtul kiszaladtam az időből! Fél óra múlva a minisztériumban kell lennem, nyilall belém. Nem késhetek, három hónapja várok erre a megbeszélésre. Találomra kirántok egy nyakkendőt a szekrényből. Belegyűröm a zakóm zsebébe, majd az egyik piros lámpánál megkötöm. A lift persze ilyenkor nem jön, lerohanok a hatodikról, bevágódok a kocsiba. Azért az legalább jó, hogy teljesen zen vagyok, feltöltődve a szeretet energiájával. Suhanok a belváros felé, derűvel és szeretettel tekingetek kifelé a kocsiból. Felmerül, hogy mosolyogva integessek a mellettem haladó autók mogorva tekintetű utasainak, mint az áldást osztó pápa a pápamobilból, át szeretném adni nekik az általam érzett végtelen életörömöt, de aztán ezt elvetem. Egyrészt hülyének néznének, másrészt közlekedésbiztonsági megfontolásból. Az útkereszteződésben pont keresztbeáll egy böhöm nagy autó, a volánnál szimpatikus, kellemes arcú fiatal nő. Nem baj, majd ha zöld lesz, továbbhajt, addig is békésen szemlélem a végtelen univerzumot. De nem mozdul. Most miért áll keresztbe ez a kretén picsa, amikor a kibaszott lámpa végre nagynehezen zöldre váltott? Abszolút nem zavarja, hogy blokkolja a forgalmat, csak mereven bámul maga elé. Ja, persze, BMW terepjáró, mi lenne más? Lehet, hogy van egy módosítás a KRESZ-ben, hogy nekik megengedett. Pedig érzem, hogy csak úgy sugárzom, úgy öntöm ki magamból a pozitív energiát. Lehet, hogy az ablak nem engedi át, és bent szorul az utastérben. Tessék, már megint piros, és a ribanc béemvés még mindig ott dekkol, mintha lebetonozták volna. Ez ott akarja tölteni a napot.Nagy szerencséje, hogy éppen harmónia, derű és megértés uralkodik a szívemben. Még egy kis türelem, és ez az intermezzo is elrendeződik, mint minden egyéb. Legfeljebb lekések az utóbbi évek legfontosabb tárgyalásáról, mit számít? Na, végre, csak hogy megmoccantál! Most aztán gyerünk, talán még időben odaérek. Még jó, hogy nem engedlek be, te szerencsétlen idióta, hiába próbálod a roncsodat besuvasztani elém! Inkább indultál volna el időben hazulról. Na, tessék, most meg dugó.
De mi ez a gyanús zaj? Valami nyikorgás. Már csak ez hiányzott. Mintha az alváz felől jönne. Vagy a sebváltó? Az olajszint rendben, a hűtővíz szintén, a műszerfalon egy lámpa sem ég. Múlt héten voltam a féléves szervizen, egy vagyonba került, és tessék. Mindenhol csak a kóklerek, amihez hozzányúlnak, annak annyi. És pont most, mikor máskor? Még egy kilométer, könyörgök, legalább addig tartson ki, bár már úgysem érek oda időben. Mindegy, érzem, ahogy a testemet áthatja a pozitív energia, nem húzom fel magamat ilyen lényegtelen semmiségen, nem tragédia. Persze, ha rágyújthatnék, az még jobban ellazítana, de melyik zsebembe is tettem a cigarettát? Itt nincs, ebben a nyakkendő van. Közben fülelek az egyre idegesítőbb zajra, próbálom belőni a forrását. Nem az alváz felől, az kizárható, talán mégis az utastérből jön, és mintha egyre erősödne. Az biztos, hogy valami súrlódás zaja, most egészen közelről hallom. A kézifék? Ja, nem, megvan: hál' istennek nem az autóból jön a zaj! Csak a fogaim csikorognak.
