Hosszú idő után ez volt az első év, amikor a hivatalban nem maradt el a karácsony. A legutóbbi esztendők nem voltak alkalmasak arra, hogy megtartsák. Persze akadtak károgók, akik szerint idén se kellene. Merthogy igazából nincs mit ünnepelni. Nem áll úgy a szénája egyénnek, országnak, világnak sem. De hát az ünnepek arra valók, hogy legalább egy időre feledtessék a gondokat. Vagy úgy tűnjék, mintha feledtetnék. Egyébként meg még jól is eshet egymás sarkára taposni a süteményestálak körül a díszteremben, ahelyett, hogy az irodákban dideregnének. Kicsit fölmelegítik egymást. Valaki felolvassa a főispán minden vármegyei hivatalnoknak szóló köszöntőjét, a vezetőktől is elhangzik pár jó szó, „köszönöm” is akár, ki lehet beszélni a hivatali pletykákat, aztán ki-ki, mielőtt kilép a díszterem ajtaján, elvisz a mellette tornyosuló készletből ajándék gyanánt egy szép (bár nem annyira nagy) doboz szaloncukrot.
– Mit szólsz ezekhez az árakhoz, kolléga? Tegnap, amikor mentem haza, a sarki fűszeresnél akartam vásárolni pár dolgot, mondván, ezzel is megkönnyítem az asszony dolgát, de leesett az állam, annyi pénzt ott kellett volna hagynom.
Sarlós összerezzent, mintha megijedne attól, hogy megszólították. Elbambult. Jó volt bámulni a semmibe, meredni maga elé. Az is lehet, hogy az az olcsó száraz pezsgő tompította el, amelyből mindenki ihatott egy pohárkával. Nem volt erős, de legalább úgy-ahogy átmelegítette az embert.
Novák a legváratlanabb helyzetekben, a legváratlanabb dolgokról kérdezgette a kollégákat. Az illető gyanútlanul ment a kockás köves hivatali folyosón, amikor a semmiből ott termett Novák, és minden bevezető nélkül megkérdezte tőle, hogy szerinte ki nyeri a választásokat. Amire a legkézenfekvőbb volt azt válaszolni, hogy fölösleges kérdés, ez a párt jó darabig nem talál legyőzőre. Hosszú időre benne fog ragadni a hatalomban, ahogy annak idején Tiszáék. Sokan ugyanakkor azt suttogták, hogy Novák a vezetés megbízásából kérdezgeti a kollégákat, hogy megtudják, kinek mi a véleménye egyes dolgokról. Mert hát ilyen időket élünk.
– Valóban – mondta Sarlós –, napról napra változnak az árak.
Remélte, hogy ez kellően semleges felelet volt.
Novák elgondolkodva lötyögtette a kezében tartott pohárban az italt.
– Igazából nem szeretem a pezsgőt – jelentette ki. – Ámbátor az orosz pezsgő nem rossz. Nem is tudom, ebben a mostani helyzetben lehet-e kapni. Mit szólsz hozzá, kolléga? Úgy tűnik, Oroszország ismét birodalmat szeretne építeni. Vagy visszaállítani a régit. Egyébként én azt mondom, hogy a világra ráférnek az erős, keménykezű vezetők. Velük lehet elkerülni azt az őrült, szabados, fejetlen kavalkádot, ami rossz irányba vitte a dolgokat.
Sarlós mereven a többiekre szegezte a tekintetét.
A kolléganők és a kollégák körbeállták a terem közepén fölállított nagyasztalt, és miközben a süteményeket majszolták, megbeszélték a legutóbbi hetek és hónapok hivatali történéseit. Szó se róla, azokról mindig sokat és hosszasan lehet beszélni. Nem is kell hozzá ünnepség.
– Csinosak a hölgyek – biccentett hamiskás mosollyal a szája szélén Novák, miközben követte Sarlós tekintetét. – Ezekben a nehéz időkben is meg bírják őrizni a szépségüket. Csak azt nem tudom, nem haragudnak-e meg, ha bókolok nekik. A modern nők olyan furák tudnak lenni.
– Igen – mondta pár másodperc hallgatás után Sarlós, mert noha maga se tudta pontosan, hogy az egyetértése mire vonatkozott, úgy érezte, most már illik megszólalnia.
– Ránk fért már egy kis együttlét – folytatta rendületlenül Novák. – Hiányoztak az ilyen alkalmak. Bár a járvány még nem is ért véget. Most is vannak megbetegedések, sőt halálozások is. Hány éve is tart? Mindegy, már nem beszélünk róla. De legalább nem kell úton-útfélen eltakarnunk az arcunkat.
Sarlós arra gondolt, ez néhány kolléga, meg úgy általában, pár ember esetében most se ártana.
– Rohan az idő – Novák a fejét csóválta. – Csak telnek-múlnak a hetek, a hónapok… És nem lehet azt mondani, hogy jobb lenne. Sőt, bizonyos értelemben rosszabb. Viszont arra mostanság nem panaszkodhatunk, hogy unatkozunk. Úgy látszik, végérvényesen véget értek a boldog békeidők. Mindig jön valami nem várt fordulat. Abba meg már bele se merünk gondolni, hogy mit hoz a jövő. Még pár hét, és (uramatyám) ezerkilencszázhuszonhármat írunk.
Novák akkorát sóhajtott, mintha egyszerre akarná kiadni magából az óév, az ezerkilencszázhuszonkettes esztendő minden búját és baját.
– Hát, örülök, hogy beszélgettünk – megveregette Sarlós vállát a kopottas zakón keresztül. – Áldott karácsonyt és boldog új esztendőt kívánok, kolléga.
A mostaninál minden tekintetben nyugodtabbat. Mert hát nagyon ránk férne egy kis békesség. Elég volt a sok izgalomból és meglepetésből.
– Ránk férne – ismerte el Sarlós. – Boldog ünnepeket.
Egy darabig Novák hátát figyelte, ahogy eltűnik a lassacskán fogyatkozó tömegben. A vezetők már távoztak, a kolléganők és a kollégák se látták okát a maradásnak.
Sarlós letette a poharat a nagyasztalra, és elindult ő is kifelé. Arra gondolt, nem jön rosszul ez a doboz szaloncukor. Túl azon, hogy kedves gesztus a vezetőségtől, legalább erre se kell költeni. Manapság minden fillér számít. Sarlós megborzongott. Semmi kedve nem volt nemsoká kilépni a langymeleg, lucskos, minden ünnepi fényt és érzést nélkülöző városi télbe.
