Politikamentesség – ezt kértem karácsonyra egy kellőképpen apolitikus lénytől, legyen az a Mikulás, az angyal vagy Jézuska. De hogy ne érjen vád amiatt, hogy magam nem teszek az ügy érdekében semmit, az ünnepek alatt máris felütöttem Thomas Mann könyvét (amit ő maga egyébként vonakodik annak nevezni), az Egy apolitikus ember feljegyzéseit. Ő még egy egész más „korszak tombolásától”, az első világháborútól és a hozzá vezető eseményektől próbálta függetleníteni magát, hogy művészi terveit megvalósíthassa, hiszen ez a valódi munkája. De nem volt rá képes, mert „bevonultatta” a kor a „több mint kétéves fegyveres gondolati szolgálatra”. A feljegyzések annak a „mérhetetlen irritabilitásnak”, „ingerlékenységnek, vékonybőrűségnek és észlelési idegességnek” a következményei, amely a szellemi kortendenciákkal szemben jelentkeznek benne.
Talán ebből is látszik, hogy Thomas Mann mennyire a kortásunk. Bár a mi világunk még nem ég, de épp eléggé kitölti a napjainkat a lokális és globális katasztrófa, annak minden szimptómája és következménye. Fiatalon, nem sokkal a rendszerváltás után még úgy képzeltem el Magyarország (és Közép-Kelet-Európa) jövőjét, hogy eljön majd az az időszak, amikor szinte lényegtelenné válik majd, hogy ki lesz a kormány- vagy államfő, mert – értelmes emberek módjára – képesek leszünk majd megállapodni a főbb irányban, a követendő programokban, a nemzeti minimumban és maximumban, és a leendő mindegy-miniszterelnök csupán ezt követi majd a szükséges korrekciókkal. Ekkor igazából már az sem lenne érdekes, hogy a bal vagy jobb oldalról jön, mert természeténél fogva a közép terméke, aki azért nem veszti szem elől a szélek érdekeit sem. Naiv voltam, kétségtelen.
Most mégis ezt a naivitást szeretném ismét feltüzelni magamban. És a saját, egyre szűkülő köreimben megteremteni ezt a mentességet, amely ugyanakkor értékközpontú és nem veszi félvállról a morális megfontolásokat. Vagyis már nem a politikusoktól várni, hogy létrejöjjön a szabadságnak az a foka, amelyben a művészi (vagy bármilyen) munkának még értelme van. Megalakítani a saját árnyékkormányunkat, és minél több jogkört megvonni a valóditól, amely kéjesen szól bele és írja felül saját érdekeire hallgatva a mindennapjainkat. Sőt időnként úgy véli, hogy jobban tudja élni az életünket, jobban tud gondolkodni és cselekedni, ezért tőlünk már csak néma cinkosságot vár.
Új, saját bejáratú felelősséget teremteni, miközben összeül bennünk a kabinet és vitára bocsátja a napirendi pontokat. Követni a saját művészi programunkat – olvasni, szemlélődni, befogadni. Beszélni azokkal, akik még nem csak önmagukra kíváncsiak. És tüntetően elfordulni attól (már ha lehet), ami a hatalom kézjegyét viseli magán. Hiszen csak így láthatjuk át valódi életünk valódi tétjeit. Politikusok nélkül politizálni – ez a mi munkánk, és nem is kevés, kiáltott fel bennem a költő. Különben pont abban a levegőtlenségben leszünk kénytelenek hangtalanul hápogni, amelybe kényszerítenek. Ez pedig, lássuk be, nem méltó hozzánk.