Nincs kézzelfogható élményem a háborúról. Azt hiszem, ennél nagyobb ajándékot nem kaphatott a mi generációnk (és a többi) a történelemtől a karácsonyfa alá. Amikor az év elején az oroszok különleges baráti gesztussal megpróbálták megszállni Ukrajnát, tanácstalanul kezdtem el mesélni a gyereknek a háborúról. Voltak és vannak persze meghatározó olvasmányok, az Acélzivatarbantól A 22-es csapdáján át a Sorstalanságig, amelyek igen pontosan mesélnek a világégés, a féktelen vagy épp precízen megtervezett mészárszék természetéről. Nemrég Remarque klasszikusának, a Nyugaton a helyzet változatlannak újabb megfilmesítése láttatta eléggé élesen a lövészárkok mindenféle humanizmustól mentes (hacsak a bajtársiasságot nem számoljuk ide) világát. Kicsit olyan volt a látványos, aprólékosan kidolgozott német mozi, mintha inkább Jünger kiábrándultságát, repeszektől szabdalt józanságát vette volna alapul, és nem Remarque kissé megengedőbb világát, aki még a kegyetlenségben is talált valamilyen lágy fényben sütkérező szentimentalizmust. De persze ezek mind-mind irodalmi észrevételek, egy olvasó ember véleménye, akinek van ideje, energiája és elég kényelme ahhoz, hogy összevesse a két klasszikus látásmódját.
De a háború legnagyobb tanulsága, hogy pillanatok alatt elsodorja az efféle mesterséges szemléletet. Maradnak az ösztönök, a túlélés nyers parancsai. Az író, költő, műfordító Szergej Geraszimov és a gyors reagálású hazai könyvkiadás révén (már fordították a könyvet, amikor még javában születtek a bejegyzések) nyár elején kézbe vehettük a Harkivi naplót, amely az ostromlott város mindennapjaiba kalauzolt. A helyzet azóta cseppet sem lett jobb, hosszú és nehéz tél vár a már amúgy is nélkülöző és meggyötört civil lakosságra. A napló viszont igen pontosan adja vissza, hogy egyik pillanatról a másikra miként válnak hasznavehetetlenné a béke kényelmében nevelt szempontok, és döntő fontosságú, hogy milyen gyorsan vagyunk képesek a helyükre emelni a háború nyers és kíméletlen szabályait, hogy azokhoz idomulva esélyünk legyen a túlélésre. Már ha a véletlen, a sors megkímél a gránátoktól, golyóktól, összeomló házaktól.
Megjósolhatatlan, hogy hasonló helyzetben mi mire jutnánk, ezzel a keserű tapasztalattal tettem le a könyvet. Próbáltam magam elképzelni, ahogy küzdenem kell mindazon dolgokért, amelyek most a lehető legtermészetesebbek, hiszen kinyitom a csapot, folyik a víz, a boltban megvehetek bármit, és télen olyan meleg van a lakásban, amilyet beállítok a termosztáton. A háború logikája viszont az, hogy többé már semmi sem természetes, pillanatok alatt minden hiánycikké, az élet napi fenntartása pedig – főként egy városban – mindennap újraíródó rémregénnyé válik. Miközben ott remeg az ember bensejében a kérdés, hogy meddig hajlandó elmenni a családja védelmében. Hiszen – ez is kiderül mindenféle könyvből – hiába az ostromlottak példás összetartása, mindig akadnak fosztogatók, ügyeskedők, kollaboránsok, gyilkossá váló kétségbeesettek, vagyis hiába van messzebb elvileg a frontvonal, a háború akkor már réges-rég köztük jár.
Az első hetek, hónapok híréhsége mára csillapodott, az élet napi menete kíméletlenül felülírta a mi érdeklődésünket is, amikor Duska szinte minden nap megkérdezte, hogy na, győztek már az ukránok, meglakolt az a buta Putyin, ahogy minden jó mesében kijut a gonoszoknak. Ma már egyre ritkábban kattintok a fejleményekre. Hiszen a mi fél királyságunkban mindig van valamilyen botrány, tombol az infláció, nyilatkozik egy szaftosat a kormány valamelyik hírhedten empatikus tagja, de már azt is drámának éreztük, hogy Németország nem jutott túl a csoportkörön. Ó, boldog békeidők. Nem mondom, hogy nem önt el emiatt valamilyen furcsa szégyen, amikor a helyzetjelentés egy-egy híre megint nem ugorja át az ingerküszöbömet. Tehetetlen vagyok. Nincs és soha nem is lesz bátorságom arra, hogy haditudósító legyek, hogy közelről nézzek a rém szemébe. Hacsak az nem jön el hozzám. Néha utalok valahová egy kis pénzt, segítek, ezzel próbálok kiegyezni saját félelmeimmel. Ha nem egy járvány, akkor a gyorsan eszkalálódó háború vagy saját önzésünk öl meg minket a klímaváltozás képében. Megfövünk a saját levünkben. (Bármennyire is ismételgetjük az analógiát, a békának van annyi esze, hogy kiugorjon a már túl meleggé váló vízből, mi vagyunk azok, akik feledve minden józan visszaigazolást, mégis maradunk.)
Kínomban mindig a könyvekhez menekülök ilyenkor, hiszen már a puszta létük időtállósága is vigaszt nyújt és ezzel kapaszkodókat. Hiszen ők teszik nem csupán átélhetővé, de érthetővé is minden korábbi bűnünket, ami persze nem akadályoz meg abban, hogy újra és újra elkövessük azokat. Mert arról is beszélnek ezek a könyvek, hogy az olvasottság sem véd meg mindig a bennünk lapuló gonosztól, hiába szeretjük műveletlen, olvasatlan szörnyekként elképzelni a háborúk kiváltóit. De én mégis hiszem, hogy ott lapul valahol a háborúskodás ellenszere az évszázadok óta halmozódó bölcsességhalomban. Mint a tű a szénakazalban. Csak legyen elég türelmünk megtalálni.
