Marseille-i történetek 15.
„Az univerzum két halmazból áll: az egyik halmaz Marseille, és a másikba tartozik minden más; ezek a történetek Marseille-ben játszódnak, vagyis az általatok ismert világegyetemen kívül.”
Marseille-ben az 1980-90-es években még lehetett találkozni olyan idős emberekkel, akik harcoltak a második világháborúban – s köztük külön szubkultúrát képezett azoknak a volt idegenlégiósoknak a köre, amelynek tagjai egyenesen a német hadseregből menekültek a francia idegenlégió védőszárnynak hitt menedéke alá. Meglehetősen megragadta a képzeletemet ezeknek az embereknek az élete, mert sokukról az a pletyka járta, hogy nem egyszerűen a német hadseregben szolgáltak, hanem a hírhedt SS kötelékében teljesítettek szolgálatot.
Én is ismertem egy német öregurat, aki 1945 óta élt Franciaországban, s állítása szerint idegenlégiósként harcolt az indokínai fronton – de ennél többet harapófogóval sem lehetett kihúzni belőle. Róla is az a hír terjedt, hogy egykori SS-katona, de ezt teljes bizonyossággal nem lehetett tudni, részint azért nem, mert erről sem ő, sem a barátai nem beszéltek; részint meg azért nem, mert az idegenlégiótól kapott új személyazonossággal élte az életét, franciának tartotta magát, soha nem beszélt a múltról, és soha nem tette be a lábát az NSZK-ba. Igaz, az NDK-ba sem. Hatalmas termetű, mackós kinézetű ember volt, róla mintáztam az egyik regényemnek, A harminckét bolond című könyvemnek a Siegfriedjét, aki a nagybácsikám hoteljének portása volt. Igaz, ezt az egykori német, majd idegenlégiós katonát a valóságban nem Siegfriednek hívták, és soha nem dolgozott a nagybácsikám (amúgy valós) hoteljében, de arra éppen jó volt, hogy (tudtán kívül) a modellje legyen az én Siegfriedemnek. A regényben ezt írtam róla:
„A szálló pultosa, recepciósa, kidobóembere és mindenese Siegfried bácsi volt, aki délelőtt tíz után reggelit már nem szolgált föl, ám a bárban egy-egy pohár ital, némi olajbogyó és pisztácia mellett egész nap el lehetett ücsörögni. Márciustól októberig Pierre bácsi három asztalkát még a járdára is kipakolt, azt a sirály- és seregélyszaros járdaszakaszt olyankor nagyvonalúan terasznak hívták, s a vendégek szerették, nyári éjjeleken még kártyáztak is ott, olykor egészen hajnalig, és csak Siegfried bácsi érdeme volt, hogy a játék soha nem fordult késelésbe. Nem tudom, hogy mi volt Siegfried bácsi eredeti neve, mert azt úgy őrizte, mint élete legnagyobb titkát, ő ugyanis nyugdíjas légiós volt, akinek az eredeti nevét nem lehetett tudni. Hetven körüli, nagydarab ember volt, aki a mackós termetével, kopasz fejével és meggyűrt füleivel visszavonult birkózóedzőnek tűnt. Siegfried bácsi a második világháború alatt a német hadseregben szolgált, megjárta az orosz frontot, ezerkilencszáznegyvenötben került Franciaországba, s több száz egykori bajtársával együtt beállt az idegenlégióba, ahol lehúzott tizennyolc évet, megkapta a francia állampolgárságot, majd letelepedett Marseille-ben, és szándékosan elfelejtett németül. Ha német vendégek érkeztek a szállóba, ami nem fordult elő túlságosan gyakran, Siegfried bácsi úgy tett, mintha egy szavukat sem értené, sőt franciául ripakodott rájuk, azt vágta a képükbe, hogy a dicső Franciaországban beszéljenek a dicső francia nemzet tagjaival a világ legszebb nyelvén, azaz franciául. Született német létére sokat tett érte, hogy a külföldiek úgy könyveljék el a francia kisembert, mint megátalkodott idegengyűlölőt. Siegfried bácsi enyhe német akcentussal beszélte a franciát, s gyakran elzászinak hazudta magát…”.
Ezt a figurát több valóságos alakból gyúrtam össze, s akadt köztük nem is egy, aki valóban harcolt a második világháborúban, majd a légióban is. Az volt bennük a közös, hogy mindegyik zakkantnak tűnt. Úgy értem, nem dilisek voltak, nem bolondok, nem elmebetegek, hanem zakkantak. Nincs rá jobb szó. A zakkant azt jelenti nálam, hogy furcsa, idegenszerű, zárt, rejtélyes.
Akkori fejemmel nem tudtam, de ma már tudom, hogy mivel megjárták a frontot, mindegyik poszttraumás stresszel küszködött. Alighanem rettenetes rémálmaik voltak, de erről sem beszéltek soha. Az öreg egykori légiósok (főleg azok, akik brutális harcokban vettek részt Afrikában vagy Indokínában) teljesen zakkantnak tűntek még akkor is, amikor éppen nyugalmi állapotban üldögéltek valamelyik bárban. Az egyiknek tikkelt a szeme, a másiknak rángatózott a feje, volt köztük olyan, akire időről időre rájött a dadogás, s akadt köztük nem is egy, aki egyáltalán nem beszélt. Úgy értem, ott ült ugyan az asztalnál, de üres tekintettel bámult maga elé: bámulta a fejében azt a nagy semmit, amit az emlékei és a rémálmai helyére igyekezett tuszkolni – vélhetően teljes kudarccal. Gyógyszereken éltek, sokat ittak, és olyan magányosak voltak, mint a kóbor kutyák.
Pszichésen egyik sem volt olyan erős, ahogyan a regényben Siegfriedet ábrázoltam. Mindegyikük tekintetében azt láttam, hogy egy háború soha nem ér véget: ha a fegyverek el is hallgatnak, de a szörnyek… Azok mindig üvölteni fognak legbelül.
