A rendszerváltás után, amikor a frissen érkezett kapitalizmust a a magyarok naiv rácsodálkozással figyelték, több hullámban milliókat kopasztottak meg különféle hálózatos/beszervezéses konstrukciókkal. Kihasználva, hogy az emlékezet rövid, az emberi butaság pedig végtelen, a tömeges lehúzások azóta is újra és újra megismétlődnek. Nem kell sokat változtatni rajtuk (nem is lehet), elég rendre új nevet adni nekik, s mind megtalálja a közönségét.
Ezt a mostanit, a NER-nek nevezettet egészen nagyban játsszák. A GDP, az államadósság, az uniós támogatás, sőt, néhány évtizednyi jövő is ott van a tétek között. Most vagyunk a fordulópontnál. A befizetések még csordogálnak, de már fogy a bizalom, egyre többen szeretnék kivenni a nagy pénzt. Matolcsy György, aki a gyémántfokozatúak közül először mondta ki, hogy a kassza üres, nem egyszerűen megvilágosodott – ő mégiscsak a számok embere, pontosan tudja, hogy megy ez. Akik elsőként szálltak be, azokat már rég kifizették, a második meg a harmadik körösöket is, a többieknek pedig – ez egy ilyen műfaj – nem is volt, és persze most sincs esélyük.
A piramis-szisztémák egyik jellemzője – azon túl, hogy definíciószerűen fenntarthatatlanok –, hogy távolról nézve, hunyorítva akár racionális gazdasági tevékenységnek is tűnhetnek. Ám vagy teljességgel hiányzik belőlük a termék, vagy csak fedősztorinak van ott – hogy legyen valami apropója a pénzmozgásnak –, de piaci értelemben eladhatatlan: emlékezzenek csak a biogilisztára.
Minden olyan országnak, amely az elmúlt 20-30-50 évben sikeres lett, van valami különleges terméke – nem biogiliszta, hanem valami, amit a piac is képes értelmezni. Finnországnak az oktatás, Írországnak az adórendszer, Dél-Koreának az innováció, Észtországnak az informatika.
Talán lehetne még példákat hozni, de nincs túl sok: jóval gyakoribb, hogy egyes nemzetek hosszabb időre eltűnnek a süllyesztőben, mint az, hogy valamelyiküknek sikerül kiemelkedni. A siker fő előfeltétele mindig az, hogy több munkát fektetnek bele, több tudást, több szorgalmat; elkezdik sokkal jobban csinálni, nem csak saját maguknál, de mindenki másnál is. Magyarországnak nincs ilyen sztorija, nincs ilyen terméke. Mi ugyanúgy csinálunk most is mindent – vagy egy kicsit rosszabbul, lásd: oktatás, egészségügy –, de a politikusaink újabban azt mondják: ez így már jó, sőt, a legkirályabb, minket másol a világ. Nem kell semmin változtatni, nem kell semmilyen személyes pluszteljesítményt nyújtani, és mégis mindenkit lehagyunk a kanyarban – ki ne szeretné ezt hallani? A miniszterelnök rá is játszik erre: „Minden felemelkedő nemzet sikertörténete az önbecsülés megerősítésével kezdődik.” De ez nem igaz. Az önbecsülés nem termék; nem valami, hanem valaminek a következménye. A valódi nemzeti sikertörténetek új gondolatokkal, sok munkával és minden esetben, kivétel nélkül az iskolarendszer megreformálásával kezdődnek. A finneken kívül így volt Írországban, Dél-Koreában, Észtországban is.
De miért hiszik el a magyarok olyan könnyen, hogy változás, új tudás, nagyobb teljesítmény nélkül is minden jobbra fordulhat? Talán azért, amiért a fehér lovon érkező királyfit is (amúgy érdekes lenne e szempontból összehasonlítani a sikeres és a sikertelen nemzetek népmeséit).
Kedveljük, ha valaki irreális mértékű nyereséggel kecsegtet, amiért nem kell semmit tenni, mert jár nekünk. Lehetne azt is mondani, hogy a tudásunk versenyképtelen és folyamatosan leértékelődik, az oktatási rendszerünk a társadalmi különbségeket és traumákat termeli újra, ahelyett, hogy mindenkit felemelne, az együttműködési készségünk tragikusan rossz, kórosan bizalmatlanok vagyunk – persze nem is adunk okot egymásnak a bizalomra –, de hogyan lehetne mindezt szavazatokra váltani? Akkor már sokkal jobban hangzik ez: „2030-ra utolérjük, sőt le is hagyjuk Ausztriát” (OV, 2017). Vagy ez: „Egy valami biztosan nem lesz: megszorítás. Lesz helyette saját magyar út, adócsökkentés, hitel helyett termelés, segély helyett munka, ügyeskedés helyett vállalkozás, globalista üzletelés helyett patrióta gazdaság, hajbókolás helyett nemzeti önérzet és kiállás” (OV, 2020). Esetleg ez: „Magyarország ma egy erős, emelkedő pályán mozgó, tekintéllyel bíró ország, amely minden polgárának élhető otthont s jövőt kínál, és amelyet az európai politikában senki nem hagyhat számításon kívül.” (Kövér László, 2022.) Nem az számít, hogy van-e realitása. Itt az is a nemzeti hagyomány része, hogy jobban hiszünk a csodákban meg a magyar igazságban, mint a következetes munkában.
A jó bornak nem kell cégér – de rossz borból is rengeteget eladnak. Az Orbán-rendszer országos méretű piramisjátéka világviszonylatban is példátlan mértékű marketingbüdzsével működik. Az állami médiarendszer évi 120-130 milliárdja GDP-arányosan több, mint amennyibe a briteknek a BBC kerül. De a közpénzből pörgetett marketingmasina ennél sokkal többet fogyaszt: ha a közvetlenül a kormány által, az állam különféle hivatali és intézményei útján, meg az állami vállalatokon keresztül eszközölt költéseket, a CÖF-höz, a Megafon Központhoz kiszervezett kampányokat, a kitüntetésekkel és sokmilliós támogatásokkal megvásárolt celebeket is beleszámítjuk, a végszámla minimum 3-400 milliárd Ft/év – soha az európai történelemben egyetlen demokratikus ország nem költött ennyit a tényleges anyagi erejéhez képest arra, hogy polgáraival elhitesse az uralkodó osztály nagyszerűségét. Enélkül nem megy.
A 2010-es választások, vagyis az első kétharmad előtt megszállták és közpénzből pártszolgálatba állították az önkormányzati sajtót. 2014-nek már az annektált, lábhoz idomított és felhizlalt közmédiával vágtak neki. 2018 előtt övék lett a vidéki napilappiac, gyakorlatilag az összes rádió, a legnagyobb hírportál és a két országos kereskedelmi tévé egyike. A 2022-es választásra pedig – szintén mindannyiunk pénzéből – a közösségi médiát is letarolták. Ismételten: ha jó lenne a termék (vagy ha legalább lenne), minderre nem lenne szükség. A hozsannázó média nem a kormányzati teljesítmény eladásához kell, hanem a sikeres kormányzás helyettesítéséhez. A kormány olyan konfliktusokban kerekedik rendre felül, olyan csatákat nyer meg látványosan, olyan világraszóló eredményeket ér el, amelyek a közjavakból létrehozott virtuális valóságon kívül nem léteznek.
Lemaradunk a régiós versenytársaktól a GDP-növekedésben és a versenyképességben? Vásároljuk fel a teljes magyar gazdasági sajtót, hogy mindenütt azt írják, mi vagyunk a legjobbak. Van 50 ezer Covid-halottunk? Költsünk el újabb milliárdokat a Facebookon meg a YouTube-on, hogy mindenki, aki odatéved, azt hallja: a baloldal oltásellenes.
(Apropó, a Mi Hazánk tényleg, nyíltan oltásellenes – zavarta ez valaha is a kormányt?) Nincs tanár, nincs használható tankönyv, nincs kréta, nincs fűtés az iskolákban? Legyen minden megyei lap címlapján, hogy az ellenzék miatt nem ad pénzt Brüsszel az oktatásra, meg hogy már megint egy magyar gyerek nyert valamelyik diákolimpián. (Angolai diákok is szoktak nyerni, mert kiemelkedő tehetségek mindenütt vannak, pedig az ottani oktatási rendszer minden mutató szerint az egyik leggyengébb a világon. Mit bizonyít ez?)
A piramisjátékok beszervezési fázisának gyakori velejárója az aránytalanság: told be egy számítógép árát, mi pedig megajándékozunk egy tollal, egy kitűzővel, egy hűtőmágnessel. Van a kedves olvasónak otthon fideszes tolla, kitűzője, hűtőmágnese? Akkor van egy jó hírünk: máris nyert valami kézzelfoghatót a NER-nek nevezett piramisjátékon. De van egy rossz hírünk is: ennél több nyereményre már nem számíthat. Az elején ugyanis még csak-csak történnek kifizetések az alsóbb szinteken, a végén már aligha. A magyar piramis az EU-befizetések nélkül már rég összedőlt volna – ez pontosan látszott most, amikor az utalások egy időre leálltak. A háború ebből a szempontból épp kapóra jött: a lefelé ívelő, összeomlás előtti szakaszban, amikor a „befektetők” már kezdenek nyugtalankodni a pénzük miatt, minden piramisjáték-kerettörténetnek szüksége van valamilyen külső kataklizmára, amire rá lehet fogni, hogy miatta nem lehet fizetni – lásd még: háborús infláció, szankciós benzinárak.
És sajnos a végjáték is mindig sematikus. Az alul lévők elbuknak mindent, amit eddig beletettek, a játék elindítói pedig – immár multimilliárdosként – boldogan, és többnyire háborítatlanul élnek tovább.
Az is a törvényszerűségek közé tartozik (André Kostolany, a magyar tőzsdemágus figyelte meg): minél valószínűtlenebbek az ígéretek, annál nagyobb a követők száma, ami magában rejti az elkerülhetetlen végkifejletet.
Ahhoz, hogy elfogadjuk: ez nem a fényes magyar jövő, hanem csak egy hazugságokból épült, piros-fehér-zöldre festett játékpiramis, legalább hárommillió embernek kellene belátni, hogy amiben hittek, az nincs – nem keresztény, nem nemzeti, nem sikeres, és nem irigyli tőlünk senki (ellenkezőleg). Nem fogják belátni: nem szeretünk szembenézni a saját átejthetőségünkkel. A többség akkor sem hiszi majd el, amikor a családja, az egzisztenciája, az élete ott marad a romok alatt. Erről szól az egész történelmünk: nem felejtünk, de nem is tanulunk belőle.
