Betiltották a zenét.
Addig ízlelgettem a mondatot, amíg végre alkalmazkodva az igazsághoz irracionálissá vált. Mint amikor az ember milliószor kimondja a szót: asztal, ami a sok-sok ismétlés után értelmetlenné lesz. Elvégre a zenét éppúgy nem lehet betiltani, ahogy a mozdulatot, a szemvillanást, vagy a lélegzetvételt.
A tálibok azonban mély vallási meggyőződésből vagy cinikus hatalmi konstrukció által vezérelve 1996 és 2001 között, majd tavaly újra átvéve az uralmat Afganisztánban, ismét az emberi természettel ellentétes törvényt hoztak. „A zene tiltott az iszlámban, de reméljük, képesek leszünk meggyőzni az embereket arról, hogy ne hallgassanak zenét, és nem kell nyomást gyakorolnunk” – mondta a tálibok szóvivője, Zabiullah Mudzsahid a New York Times-nak.
Zarifa Adibát 2017-ben ismerte meg a világ. Akkor, amikor a davosi világfórumon Afganisztán első és egyetlen, harminc tagú női zenekarát vezényelte a nagyhatalmak vezetői előtt. A Zohra zenekar csaknem háromnegyed órás koncertjét most is bárki meghallgathatja és nézheti a YouTube-on. Az akkor tizennyolc éves lány tavaly jelentette meg igaz történetét, amelyet Anne Chaon, az AFP újságírója jegyzett le és Árokszállásy Zoltán fordításának köszönhetően magyarul is olvashatunk.
Zarifa – nevének perzsa jelentése: elegáns – sokszoros kisebbségben élt hazájában, nő és hazara etnikumú, ahogy ő fogalmaz: a soknemzetiségű Afganisztán egyik üldözött síita kisebbségéhez tartozik. Amelyet a szunnita nemzetiségek titokban vagy nyíltan lenéznek. A kamasz lány azonban ahelyett, hogy elfogadná, amit egy afgán nőnek megírtak a sors könyvében, azaz férjhez menne és szó szerint ki sem mozdulna a családi tűzhely mellől, világi dolgokra vágyik és világi dolgokat tesz. Olvas, tanul, utazik, fiúkkal és lányokkal is ismerkedik, szeretne biciklizni és úszni, hajadonfőtt mászkálni, rádióműsort készít, szabadon álmodozik és zenél. Ahogy korosztályának tömegei a Földön.
„Forradalmárságával” nincs egyedül. „A zeneiskolát egy évtizeddel a tálibok bukása után alapították, és valóságos csodának számított mind nekem, mind a hazámnak. A létrejöttét egyetlen kivételes személy kitartásának, elszántságának és határozottságának köszönhette. Doktor Ahmed Szarmaszt, ez a neves trombitás 2010-ben tért haza ausztráliai száműzetésből. Ő alapította meg az iskolát két sziklaszilárd alapelvet szem előtt tartva: az egyik a koedukált, ami mindmáig ritkaság Afganisztánban, és legfeljebb a felsőoktatásban alkalmazzák, a másik meg az, hogy nem vett tudomást a diákok nemzetiségéről. A zeneiskolában mindenki afgán volt, nem pedig pastu, tádzsik, üzbég, türkémén vagy hazara. Itt mindnyájan egyenlők voltunk, az országot megosztó etnikai különbségeket a kapun kívül hagytuk” – írja mesteréről, aki nem csupán a hangok világát nyitotta meg előtte. Zarifa abban ugyan téved, hogy annyira könnyű fuvolázni, hogy érdemes inkább brácsázni – beszélje meg ezt például Emmanuel Pahuddal – de a zenéért és önállóságáért zajló küzdelme több mint tiszteletre méltó.
Kivívja a lehetőségeit. Először a muzsikálásét, a törökországi, majd davosi utazásét, később a tanulásét, az egyetemi felvételét. Mindvégig ott van előtte példaképe, Michelle Obama, az egykori amerikai first lady, aki alacsony sorból tudta felküzdeni magát egy, az afganisztáninál sokkal barátságosabb, ám mégsem egyszerű világban. Zarifának ráadásul a marcona férfitársadalom mellett a családjával is küzdenie kell. Még édesanyja is sokáig ellenáll, talán féltésből, talán tapasztalatból, talán önzőségéből. Hiszen őt is megvásárolta egy férfi magának (ebből a frigyből született Zarifa), ő sem kaphatott jobb életet, érje hát be a lánya is ennyivel – gondolja. Ám képes arra, amire a mélyen szerető anyák képesek: meghaladja önmagát és elfogadja a „rossz kislányt” olyannak, amilyen, Sőt, olyannyira átlépi korlátait, hogy ő maga is tanulni kezd.
Zarifa kitörési kísérletét siker koronázza, a kirgiz Bisbeki egyetemen hallgatott újságírást és nemzetközi politikát, most a Broadwayen tanul tovább vezényelni.
Hazája visszafelé halad. A világ fejlődésével azonban sokáig nem lehet szembemenni.
„A tálibok minden brutalitásuk ellenére nem tudták elhallgattatni egész Afganisztánt. A nők továbbra is tanújelét adják bátorságuknak és elszántásuknak (…). Kiállnak jogaikért, még ha puskacsövekkel kell is szembenézniük” – írja Zarifa Adiba. Aki önmaga a bizonyíték: mindig, mindenütt, minden helyzetben van remény.
Zarifa Adiba: Zenével a szabadságért – Egy afgán lány életútja. Corvina, 2022.
