Mégis hogy csináltátok, kérdeztem anyámat, hogy gyermekkoromban a hetvenes és nyolcvanas években nem vesztetek össze a vébé idején. Jó, akkor még kevesebb meccs volt, és nem is közvetítette mindegyiket a tévé, de azért három héten át mégiscsak eluralta az estéket a foci, viszont csak egy készülékünk volt. Hát lehet, hogy egy tévé volt, nevetett anyám, de csak két csatorna, szóval nem nagyon lehetett válogatni. A román tévére, ahol a Megéneklünk, Románia! vagy ehhez hasonló blődségek mentek (nagyon ritkán, tán kéthetente egy-egy rendesebb, értsd: amerikai film), csak akkor kapcsoltunk oda, ha nevetni akartunk az áradó propagandán, illetve azon az ügybuzgalmon, ami fenntartotta. (Ez ma is ugyanígy van, csak nem a román csatornákkal.)
A királyi tévé második csatornája akkor lett igazán fontos, amikor valamilyen rejtélyes oknál fogva ott kezdték el sugározni Sandokan – A maláj tigris című kalandfilm-sorozatot, amiért egyszerűen megőrültünk. Apámat fel is küldtük a tetőre, hogy az antenna állítgatásával, sztaniol és egyéb trükkök bevetésével hozza be valahogy – ha bolhásan is – a csatornát. Közel voltunk a határhoz ezért nem volt teljesen lehetetlen a vállalkozás. A lépcsőházból kiabáltuk fel neki, amolyan élő hírláncot alkotva, az épp aktuális helyzetet. Addig-addig forgatgatta a szerkezetet, míg végül egészen élvezhető módon bejött a kép – nekünk egyedül a társasházban.
A meccseknek megvolt a böjtje, mert anyám cserébe azt kérte, hogy a műkorcsolyát nézhesse, amitől mindmáig – szó szerint – kiráz a hideg. Nem túl sportszerűen folyton annak drukkoltam, hogy valaki hasaljon el vagy huppanjon a fenekére, anyám persze szörnyülködött, aztán meg mindig és újra a szovjetek nyertek. Ahogy a fociban a németek.
Amikor a kilencvenes években megjelentek a kereskedelmi csatornák, elszaporodtak a tévék a háztartásban. Sőt: külön birodalmak épültek. Anyám a hálóban nézte a kosztümös filmeket, szappanoperákat és a Dáridót, apám bevetette magát az én egykor volt szobámba és elmerült a foci, snooker és tenisz szentháromságában. Néha megállapodtak egy-egy amerikai filmben, amit közösen néztek meg vagy itt, vagy ott, azzal a feltétellel, hogy még a reklámblokk alatt sincs kapcsolgatás. „Csak megnézem az eredményt”-szerű kibúvó. A két tévé, a két birodalom sok veszekedést fojtott el már csírájában, viszont kevesebb lett a beszédtéma is. Anyám időnként a régi idők emlékére még ma is meg-megnéz egy-egy büntetőpárbajt, gyermeki módon imádja, ha valaki fölédurrantja vagy kapufát lő (ez talán olyan, mint a műkorcsolyában az elhasalás). A brazilok kiesését viszont nem tudta megemészteni: kisfiam, nem úgy volt, hogy ők a legjobbak? De. Még a mesterséges intelligencia is őket hozta ki abszolút favoritnak. Idevágó hír, hogy egy szingapúri üzletember szerint nemsokára robotedzők állhatnak a kispad előtt, és 2050-re az androidokból álló csapat – a szabályok akkurátus betartásával – már az aktuális világbajnokot is legyőzik.
De ki fogja azt nézni? És mi lesz velünk elhasalás meg kapufa nélkül?