- Tarolt A szomorúság háromszöge a 35. Európai filmdíj gálán

Ha szigorúan a tényeket nézzük, a papírforma érvényesült az idén Reykjavíkban megrendezett 35. Európai filmdíj gálán: tarolt A szomorúság háromszöge. A film csaknem minden kategóriát „vitt”: Ruben Östlund lett a legjobb forgatókönyv és a rendező díjának birtokosa, Zlatko Buric lett a legjobb színész és végül a 2022 legjobb európai film elismerésnek is Philippe Bober és Erik Hemmendorf producerek örülhettek. Előbbi meg is jegyezte: céljuk egy európai közönségnek szánt szerzői alkotás volt. A helyzetet pedig maga Östlund jellemezte igazán jól, amikor a színpadon azt találta mondani, hogy tiszteli a többi jelöltet, de ez az este most A szomorúság háromszögéről szól. Persze, meg lehet érteni az ő örömét is, tudjuk, hogy milyen fontosak neki a díjak: amikor A négyzet című filmje nem került be a legjobb öt közé az Oscar-versenybe, akkor a csalódottságáról készített videót osztott meg a YouTube-on.

Azért sem kell meglepődni Ruben Östlund sikerén, mert az európai filmszakma kategorikusan gondolkodik. Kritikusként gondolhatom, hogy Lukas Dhont Közel című filmje, sokkal jobb és fontosabb mű, mint A szomorúság háromszöge. Jobban megírt a forgatókönyve, a témája pedig sokkal érzékenyebb és maibb: míg Östlund sokadszorra mondja el, hogy a kapitalizmus rossz (és filmről filmre haladva egyre kisebb erővel), Lukas Dhont a Közelben a modern világ kritikáját hozza el, amely arról szól, hogy a szóbeli abúzus is vezethet tragédiához. Persze, csodát nem vártam, azért mégis reménykedtem, hogy ami Cannes-ban történt, azt talán egy-egy kategóriában felül lehet írni: azaz, hogy a Ruben Östlundnak ítélt Arany pálma és a Lukas Dhontnak adott Grand Prix után fordul a kocka és a jobb film kap Európai Filmdíjat – legalább egy kategóriában. A forgatókönyv terén mondjuk, hiszen - ahogy Ruben Östlund a köszönőbeszédében ki is fejtette -, a szkript nem feltétlenül az ő érdeme csak, elvégre a színészekkel végrehajtott hosszú improvizációk sokat nyomtak a latba. De még csak a díjszezon első állomásánál vagyunk, a sorrend változhat: míg például Cannes-ban Nemes Jeles László is csak Grand Prix-t kapott a Saul fiáért, később jócskán lekörözte az akkor Arany pálmával jutalmazott Jacques Audiart filmet, a Dheepan – Egy menekült történetét. Szóval, a szezon nagy kérdése, hogy a tengerentúli díjak, főként az Oscar esetében, melyik európai alkotást fogják a szavazók jobban szeretni. Azért azt muszáj hozzátenni: Zlatko Buric megérdemelte a legjobb férfi alakítás díját. A horvát nemzetiségű, ám Dániában élő színész megemlítette pályája kezdetét, amikor a jugoszláv színházakban megtanulta a közös munka erejét és fontosságát. „Hosszú éveken keresztül igyekeztem magamból kihozni a legjobbat, ez a díj arra ösztökél, hogy ne hagyjam abba” – húzta alá Buric.

Nem mellékesen fő kategóriákból csak a színésznői elismerés került „máshova”, egészen konkréten Vicky Krieps-hez, aki a Fűző című osztrák drámában alakítja Sissit, azaz Wittelsbach Erzsébet magyar királynét – és mivel néhány jelenet kedvéért még magyarul is megtanulta a dialógusait, csak hálásak lehetünk neki, mert így az ő sikerét egy kicsit a miénknek is érezhetjük. Vicky Krieps nem tudott elmenni Reykjavíkba, Zoomon jelentkezett be a gálára, mivel covidos – utóbbit egy kapucnis pulóverrel, sállal és baseball sapkával is illusztrálta. A színésznő amúgy Ruben Östlund abszolút ellentéte: elmondta, hogy nincs jó viszonyban a díjakkal, nem készült a sikerre. Azért azt hozzáfűzte, hogy az elismerést azoknak a nőknek dedikálja, akik generációk fájdalmát fejezik ki, és a hangjukat most már tényleg érdemes meghallani. „Olyan jó lenne, ha a férfiak és a nők újra összejönnének” – mondta a jelenlegi megosztottságra utalva. A nők helyzetét, nem mellékesen az életműdíjjal elismert Margarethe von Trotta rendező is megemlítette: köszönőbeszédében hangsúlyozta, hogy az Európai Fimdíj elmúlt harmincnégy éve alatt csak két nő kapta meg azt az elismerést. Ezzel mélyen egyetértett a színpadon lévő Európai filmakadémia jelenlegi elnöke, Agnieszka Holland is.

Az Izlandon megtartott gála számos humoros és emberi pillanatot is hozott. Nagyon jó ötlet volt például a helyiektől, hogy bevontak civileket is a showba: Reykjavíkban élő embereket kértek meg, hogy beszéljenek a jelölt művekről, ezeket a felvételeket pedig beépítették a műsorba. Az is jópofa – és a maga módján beszédes egyben –, hogy a Legjobb európai vígjáték kategória nyertese, A jó főnök alkotói beszédükben arról panaszkodtak, hogy a filmjük nem vígjáték, hanem dráma – legalábbis ők komoly alkotásban gondolkodtak. De az idei Európai filmdíj gála legeslegjobb pillanatait  - ahogy Mike Downey producer nevezte, a názáreti embernek - jelesül Elia Suleimannak köszönhetjük. Az egyedi stílusáról ismert színész-rendező dadogva mondta el, hogy amikor felajánlották neki, hogy kaphat egy köszönőbeszéd trénert, akkor azt arrogánsan visszautasította. „Nem kellett volna” – vallotta be, amit hallva az egész terem röhögésben és tapsban tört ki. Ezután elmondta, hogy akkor szokott filmeket készíteni, ha őszinte hangulatában van – ezért telik el több év egy-egy mű között. Illetve a feleségének is köszönhető, aki már tökéletesre csiszolta azt a módszert, hogy udvariasan tudja a tudomására hozni, ha egy-egy jelenet, amit írt, az szemét. Persze az asszony az egészet rögzítette a mobiltelefonjával. Ez már a következő Elia Suleiman film egyik jelenete lesz?