A pszichológusról az emberekben élő kép jórészt a terapeutát fedi le. Kiss Kata Dóra, a Pécsi Tudományegyetem doktorjelöltje több képzőhely hallgatóival folytatott, fókuszcsoportos kutatásai során sokan említették a Terápia sorozatot, Csernust, Vekerdyt, mint akik elindították bennük az érdeklődést a szakma iránt. Legtöbben nem kutatónak vagy akadémikusnak mennének, hanem a segítő szakmát választanák, és már 16-17 évesen ehhez igazítják az érettségiket, különórákat. Azt gondolják, ha elvégzik az egyetemet, szakember lesz belőlük. Csakhogy már ebben van egy csavar – világít rá a kutató. – Mert míg például az orvostanhallgatóknál hatéves az általános képzés, és mindenki tisztában van azzal, hogy utána rezidensnek kell mennie, a pszichológia szakon osztott a képzés, alap- és mesterszakra. A hároméves alapszak (BA) viselkedéselemző diplomát ad, ilyet az intézmények nem is keresnek. Persze el lehet ezzel helyezkedni egy multinál HR-menedzserként. Az illető nincs reménytelen helyzetben, de messze áll attól, hogy ő legyen Mácsai Pál a Terápiából. Én alapképzésen filozófia szakot végeztem, ott is jónak nevezhető az elhelyezkedési arány, csakhogy nem filozófusként, hanem például tanácsadóként a bankszektorban – érzékelteti a végzősök helyzetét Kiss Kata.
Drágán vett szakma
Aki komolyan gondolja, hogy terapeutának áll, továbbmegy mesterképzésre (MA). Itt már lehet szakosodni, például gyerek-, sport- vagy munkapszichológia vonalon, egyeteme válogatja. „A következő csavar, hogy ha ez is megvan, az még mindig nem elég. A diploma nem igazol olyan gyakorlati tudást, amire a befogadó intézmények, a munkáltatók vágynak. Ezért jöhet még újabb 2-4 év szakképzés, rettentően kevés államilag finanszírozott hellyel, és a kizárólag önköltséges, módszerspecifikus képzések (egy féléves, akkreditált kognitív viselkedés- vagy mindfulnessterapeuta-képzés ára negyedmillió forint – A szerk.). Utóbbiaknak ma már hatalmas a piacuk, és ha megnézzük egy pszichológus honlapját, látjuk, milyen extraképzéseket végzett el, amiből azt gondolhatjuk, hogy ő jó szakember, akihez szívesen fordulnánk. Csakhogy ezek újabb évek, újabb sok százezres befektetések” – magyarázza a kutató. Ezért adták Csabai Mártával jegyzett tanulmányuk címének az idézetet: „Ez egy olyan szakma, amit megvásárolsz magadnak.” A diákok nagy része erről nem tud, a felvételi tájékoztatóból sem feltétlenül derül ki, hogy a képzés tíz évnél is több lehet, vagy akár élethosszig tartó tanulási folyamat. Harmadév végén, a negyedik elején éri őket a csalódás és a sokk, hogy ez nem az, amire jelentkeztek, amiről az interjúk során is beszámoltak.
Ilyenkor át kell tervezni, hogyan tovább. A lakhatás is megoldandó probléma, mert a tanulás sokszor lakhelyelhagyással jár. „Sokan úgy vannak vele, ha már befektettem ennyi pénzt és energiát, letolom ezt a hat évet. De utána elkezdek dolgozni, felépítem a magánpraxisomat és az egzisztenciámat. Csakhogy komoly tőke kell ahhoz, hogy egyáltalán idáig eljusson valaki. Ez pedig további problémákat is okoz – folytatja a kutató. – Sokan szeretnének iskolapszichológusok lenni vagy a szociális ellátásban dolgozni, ám ezek nem jól fizető állások. Ebből diákhitelt törleszteni is nehéz, a státusz eleve kevés. Az egészségügyben egyre kevesebb helye van a pszichológusoknak, míg a ’90-es évekig még az állami szféra is fel tudott venni nagyjából annyi szakembert, ahányan végeztek. A koronavírus-járvány idején aztán elsőként a pszichiátriai osztályokat zárták be. Pedig nemcsak ide kellene szakpszichológus, hanem, mondjuk, az onkológiára is. De ha valamiből le lehet faragni, az ez lesz, mert nem a gerincét adja egy kezelésnek. Mind az anyagi körülmények, mind az állami szféra szűkös felvevőképessége gyakran térítik el a diplomásokat attól, hogy a segítségadást válasszák, miközben igény lenne rá” – állítja Kiss Kata.
Elfedett szorongások
Nem arról van szó, hogy ma túl sok pszichológust képeznének, épp ellenkezőleg – ezt tudja bárki, aki próbált egy tb-finanszírozott szakellátásra, vagy akár egy magánrendelésre bejelentkezni, és nem volt hely, vagy csak hetekkel későbbre. Krízishelyzetben nincs már kihez fordulni, marad a lelkisegély-vonal vagy az áldozatsegítők, de jellemzően a középosztály alatti rétegek fordulnak ezekhez. Rengetegen nem jutnak semmilyen mentális megsegítéshez. „Magyarországon belül rossz is az eloszlás. A nagyobb egyetemvárosok körül lehet pszichológust találni, sokszor ismeretségeken keresztül, de meg lehet oldani. Az Ormánságban, Bodrogközben vagy Borsodban nincsenek is az ellátásban, az oktatásban is csak utazó iskolapszichológusok vannak. Nekik meg vagy nincs termük, vagy annyian vannak rájuk bízva, hogy ha mindenkit el akarnak látni, azt gyors kiégés követi – meséli Kiss Kata, aki beszélgetett olyan pályakezdőkkel, akik mély elhivatottságból vállaltak a leszakadó térségekben sokszor pályázati pénzből finanszírozott státuszt.
A terápiára járás eleve a városi, polgári középosztály rituáléja, óránként 10-15 ezer forintért, amit a mai infláció tovább emelhet. Egyre inkább a felső középosztályé lesz ez a kiváltság, miközben teljes társadalmi rétegek esnek ki az ellátásból. „A kistérségekben nem is fog felmerülni a pszichológusi segítség. Nincs hozzáférés, edukáció se arról, hogy ez miért jó, de azt se lehet elsajátítani a mai oktatási rendszerben, hogyan kommunikáljunk a problémáinkról. A magyar társadalomban magas az alkoholizmus aránya, ami mutatja, hogy ez egy problémamegoldási mód. Ha generációk óta nem beszélünk a nehézségeinkről, mert nem illik, mert akkor »bolond vagyok«, meg nem is úgy keretezem a fejemben, hogy ez pszichológiai probléma, akkor másféle megoldásokhoz nyúlok. Ez megint visszahat az állami ellátórendszerre, mert az alapvetően problémák, mint a túlzott stressz, a szorongás, a függőségek, olyan fizikai bajokhoz vezetnek, amelyek okán az érintettek mindinkább igénybe fogják venni az egészségügyi szolgáltatórendszert. Megelőzéssel csökkenteni lehetne ezeknek a terhét. Nem a gazdasági hasznot szolgálja, ha leépítik a pszichológusi ellátást” – véli a kutató.
Csak dolgozni tudjunk
A közszolgáltató rendszerek kivéreztetésében döntő szerepet játszik a jelenlegi kormányzat, a magánoktatás és -egészségügy felé tolva azokat, akiknek még akad erre forrása. Ez a logika köszön vissza abban is, hogy elvileg mindenki egyenlő eséllyel indul a felsőoktatásban, holott nem individuális kérdés, ki hány szakképzést fog tudni elvégezni. Itt is az egyénre tolja az állam a felelősséget, legyen jó szakember, képezze magát, dolgozzon is, és kerülje el a kiégést. A pszichológián belül – ahogy a Fordulat folyóirat legfrissebb számában is – erősen megfogalmazódik a kapitalizmuskritika. A fiatal tudományág épp ezzel a vele egy időben, a modern érában megszületett emberképpel dolgozik, ami erősen individualista, egyénkoncentrált.
„A rendszernek jó, ha egy problémát gyorsan, költséghatékonyan tud gyógyszeres kezeléssel orvosolni, míg egy feltáró terápia évekbe is telhet. Így nem kell foglalkoznunk a mögötte álló társadalmi problémákkal sem. Könnyebb egy embert felhozni arra a szinte, mikor azt érzi, jó, még tudok dolgozni, mint azt mondani, hogy az a mód, ahogyan a munkát és a gyereknevelést felfogjuk, vagy ahogyan az iskola kezel egy gyereket, nem oké. A pszichológia képes rámutatni arra, hogyan betegíti meg a társadalom az egyént. Ugyanakkor azt is igazolni tudja, mint egy kétélű kard, hogy az egyénből jött a probléma, mert nem olyan a hormonháztartása, az idegrendszere és a többi. Pont ez a kétélűség az, amiért fontos a pszichológia önreflexiója. Mennyiben tudja alátámasztani a rendszert, amely megbetegít minket, vagy képes-e kritikát megfogalmazni ezzel szemben? Például az LMBTQ-törvénnyel kapcsolatban történt kiállás a szakma részéről, bár viszonylag későn. Ebbe jobban bele lehetett volna menni, mert érinti a szexedukáció kérdését is az iskolákban, ami megint pszichológiai kérdéskör is lehet. Jelenleg a szakma hektikusan áll ki ügyek mellett vagy azok ellen, ez is probléma szerintem” – véli a társadalomtudós.
Utóbbi már a jéghegy csúcsa, de a szakma érzékeli a képzés problematikáját, más kérdés, mire vezetik ezt vissza. A változáshoz erős szervezetek kellenének, de a kamara létrehozásának kérdése évek óta igazi méhkas. Olyan alulról szerveződő grémiumot lenne jó létrehozni, mint a független orvosi kamara, ám a felsőbb szabályozási igény ezt pár éve inkább hatóságként képzelte el. Talán jobb is, hogy ez akkor nem jött létre, a rendre a kormány számára kedvezően nyilatkozó Bagdy Emőke vezetésével. Létezik pszichológusi etikai kódex is, ami közös alap lehet, de senki sem tudja, ki tudná betartatni. Nagyon sok a szürke zóna. Pár éve kijött a kuruzslótörvény, és olyan irányzatok is tiltás alá kerültek, amelyek rég elfogadott, egyetemen tanított szakágak, köztük a művészetterápiák, míg mondjuk a ThetaHealing (alternatív gyógyászati és terápiás módszer – A szerk.) nem került a kizártak közé. „Sok diák ki volt akadva ezen, hogy míg ők a teljes képzést elvégzik, mások elmennek coachnak, és kvázi ugyanazt csinálják. A szakmára azonban nem ez jelenti a legnagyobb fenyegetést. Valahol mindenki keresi azt a segítséget, ami neki válaszokat tud adni” – árnyalja Kiss Kata. Szerinte már az előrelépés lehetne, ha többen tudnák, mi az a pszichológus, és hol tud segítséget nyújtani.
