- Orbán Viktor agymosási kérdésként kezeli az oktatást, a maffiaállamot nem motiválja a közjó – Interjú Magyar Bálinttal

– A posztkommunista rendszerekkel foglalkozó munkáinak alaptétele, hogy ne egy ideális liberális demokrácia normái felől közelítsünk hozzájuk.

– A rendszerváltás idején még abban az illúzióban éltünk, hogy a kommunista rendszer romjain szükségszerűen liberális demokráciák épülnek fel. Eltelt vagy tíz év, mire kiderült, ez a várakozás nem teljesedett be. A legtöbb ország megrekedt „félúton”, a kommunista diktatúra és a liberális demokrácia között. Ezt a szürke zónát köztes, hibrid rendszerekként próbálták leírni. Ezeknek a döntően nyugati elemzéseknek az a korlátja, hogy egyfelől csak a politikai intézményrendszerre koncentrálnak, másfelől pedig a liberális demokráciák nyelvezetével próbálták leírni azokat. Ez olyan, mintha az állatkertben megállnék egy elefánt előtt, és azt mondanám róla, hogy egy illiberális hal. Azzal, hogy leírom, miért nem hal, még nem mondtam semmit a jellegzetes tulajdonságairól.

– Milyen teremtmény hát valójában az illiberális hal?

– A posztkommunista térség főáramú politológiai megközelítése három axiómára épül. Az egyik, hogy a társadalmi cselekvés szférái – a politikai, a gazdasági és a közösségi – elkülönültek egymástól, és szabályozott, átlátható viszony van köztük. A második, hogy az egyes szereplők és intézmények jogi és tényleges helyzete szükségszerűen egybeesik. Márpedig Kelet-Európában gyakori, hogy egy tulajdonos nem maga rendelkezik a tulajdonával, azaz stróman. A harmadik axióma pedig arról szól, hogy az állam értelemszerűen a közjóra törekszik, legfeljebb szakpolitikai szinten hibákat követ el, esetleg vannak korrupt szereplői, de ezek csupán eseti devianciák.

– És mi derül ki, ha feloldjuk ezeket az axiómákat?

– Az, hogy a posztkommunista rendszerekben jóval nagyobb szerepük van a patrónus-kliens viszonyoknak, mint a nyugati liberális demokráciákban. Az országok jelentős részének rendszerváltás utáni történetét egymással rivalizáló patrónus-kliens hálózatok küzdelmeként lehet leírni. A pártok valójában ezek fedőszervei. Ahol egyikük sem került domináns pozícióba, ott egyfajta patronális demokráciáról beszélhetünk. De kialakultak olyan rendszerek, például Oroszországban, a posztszovjet Közép-Ázsiában és mára Magyarországon is, ahol egyetlen patrónus-kliens hálózat a hatalom monopóliumával rendelkezik. Ahol nem oligarchák ejtették foglyul az államot, hanem egy politikai-gazdasági klán uralkodik az államon, az oligarchákon, a gazdaságon, és kiépíti a patrónus-kliens viszonyokat a társadalom mélyrétegeiben, a gazdaságban, a médiában, és a kultúrában is. Ezt a típusú autokratikus rendszert nevezem posztkommunista maffiaállamnak.

– Tudományos szempontból nem vulgáris egy kicsit ez a megjelölés?

– A maffia itt nem minősítő jelző, hanem négy kritérium mentén meghatározható, létező struktúra. Az egyik jellemző az uralkodó elit szociológiai-antropológiai formája, egy vérségivé szentesített patriarchális, klán jellegű kapcsolódás, melyben a nem vérségi kapcsolatokat kvázi családias kapcsolattá teszik. Ennek a magja éppúgy lehet a közös kollégiumi múlt mint egy NDK-ban működő KGB-s ügynökcsoport. A második kritérium a közhatalom magánérdekű kisajátítása. A harmadik a közpénzekkel és mások magánvagyonával való illegitim rendelkezés, ami Magyarországon már komplett ágazatokban érvényesül. A negyedik jellemző pedig az, amikor a kormányzat egésze egy összehangolt bűnszervezetként működik.

– Egy maffiaállam is tehetne valamit a közjóért, hozhatna áldásos szakpolitikai döntéseket.

– Naiv feltételezés, hogy ebben a rendszerben a hatalmat gyakorlóknak szakpolitikai motivációi vannak. Mindig a hatalomkoncentráció és a személyes vagyonosodás ikermotivációja határozza meg a cselekedeteiket. Egy bűnszervezet működési logikája. Más, társadalmi vagy szakmai érdekek mentén nem lehet közös hangot találni velük. Ezt látjuk most a tanárok megmozdulásainak, követeléseinek kezelésénél is.

– Hiú ábránd tehát, hogy tárgyalóasztalhoz lehet kényszeríteni a kormányt?

– Ha beleragadunk a kormánykritikai alapállásba, az eleve egy vesztes játszma. Ez a megközelítés ugyanis azt feltételezi, hogy a felek alapvetően hasonló értékeket vallanak, csak a konkrét szakpolitikai megoldásokban nem értenek egyet. Mintha működne a liberális demokrácia, a társadalmi egyeztetés intézményrendszere. Csak hát – hiába beszél nemzeti együttműködésről – a magyar maffiaállam számára is csak a „fogadott politikai család” érdekei léteznek. Egy ilyen képződménnyel szemben csak a rendszerkritikai politizálás lehet célravezető, mely rámutat a rendszer önkényuralmi és bűnszervezeti jellegére.

– Az oktatás területén, amelyet mint volt oktatási miniszter is jól ismer, mi motiválja valójában a kormány intézkedéseit?

– A Fidesz 2010 utáni oktatáspolitikában négy fontos motivációt lehet kiemelni. Az első a pedagógustársadalom kritikus szellemű, megmozdulásokra is kész részének megregulázása. Ehhez kapcsolódott az önkormányzati iskolák államosítása, ami minden szereplőt egy patrónus-kliens hálózatba tagolt be. Ebben maga a miniszter nevezi ki az iskolaigazgatókat, de a munkáltatói jogokat még így sem rájuk, hanem föléjük rendelt tankerületekre bízza. Ez azt jelenti, ha egy tanárt politikai okok miatt kirúgnak, egyik állami iskolában sem kap állást. Hivatalosan azzal indokolták az államosítást, hogy javítja majd az esélyegyenlőséget. Ez olyan, mintha az éhező gyerekeken úgy próbálna segíteni az állam, hogy államosítja a pékségeket. A két dolognak semmi köze egymáshoz. Az oktatásszociológiai felmérések kimutatták, hogy ez az állami kontroll inkább mélyíti az esélyegyenlőtlenséget.

– Mit szolgált az egységes kerettanterv és a szabad tankönyvpiac felszámolása?

– Nyilvánvalóan az eszmei, ideológiai befolyásolást. A harmadik motiváció a mobilitási csatornák ellenőrzése, ezt erősítette a 18 éves korig tartó tankötelezettség felszámolása, az egyházi iskolák preferálása. A negyedik pedig az intézmények függésben tartása, a támogatások politikai alkukhoz kötése radikális forráskivonással az első három-négy évben, majd lassú emelkedésnél a normatív finanszírozást visszaszorító, önkényesen osztogatható pénzekkel. Ezeknek a motivációknak semmi köze az oktatáspolitika általános céljaihoz. És hihetetlenül káros következményei voltak a közoktatásra. A 16 éves korig csökkentett tankötelezettség azt eredményezte, hogy míg 2010-ben a 17 éves fiataloknak 98, a 18 éveseknek pedig több mint 80 százaléka járt iskolába, 4 évvel később a két arány 85, illetve 73 százalékra esett vissza. Jelentős romlást mutattak a lemorzsolódási adatok is. 2010-ben 10,8 százalék volt a korai iskolaelhagyók aránya, 2016-ban pedig már 12,5 százalék, miközben rövidült a tankötelezettség. Jelentősen bővült az alulképzettek társadalmi csoportja.

– Az MSZP-SZDSZ kormányok és konkrétan az Ön reformelképzelései nyilván mást céloztak.

– És más szellemi-politikai közegben születtek meg. Magyarországon az 1980-as évek közepén indultak be az oktatási reformfolyamatok. A rendszerváltás csak felgyorsította őket. 1998-ig viszonylagos konszenzussal születtek a döntések. Miniszterségeim alatt az Országos Köznevelési Tanács jóváhagyása nélkül oktatáspolitikát érintő törvényeket be se terjeszthettem az Országgyűlés elé. Ebbe a 22 tagú testületbe mindössze három tagot delegáltam, a többiek szakmai és érdekvédelmi szervezeteket képviseltek. Havonta megvitattuk a legfontosabb oktatáspolitikai kérdéseket.

– A reformintézkedéseik közül melyeket tartja jelentősnek?

– Az 1996-os közoktatási reform három fontos elemet tartalmazott, amelyekből kettőt a Fidesz már 1998-tól elkezdett lerombolni. Felmenő rendszerben akkor emeltük fel 18 éves korig a tankötelezettséget, ezt 2010 után törölték el. Másrészt változtattunk az alsó és felső tagozatnak, illetve a középiskolai oktatásnak egyaránt négy évet biztosító, 4+4+4-es pedagógiai szerkezeten, amely az 1950-es évektől azzal számolt, hogy a diákok nagyjából 70 százaléka a nyolc általános után nem folytatta tanulmányait. De 18 éves korig tartó tankötelezettségnél ezt a szerkezetet semmi nem indokolja. Mi 6 évet adtunk az alapkészségek fejlesztésére, majd következett 4 év szaktárgyi bontásban zajló oktatás, a 10. osztály után pedig lehetett szakosodni, szakmára vagy előkészülni a felsőoktatásra. Véleményem szerint a 6+4+2 a sarokköve egy korszerű oktatási reformnak. Több időt hagy az alapkészségek elsajátítására, a kompetenciák fejlesztésére, szakmaválasztásra. Fontos feladatot bíz a kisebb települések iskoláira, csökkenti a versenyt a diákok között, nem ösztönzi a legjobbak átvándorlását 6 és 8 osztályos elit gimnáziumokba, ami egyben a szegregációt is fékezi. Nálunk az első Fidesz-kormány szétverte ezt, majd 1999-ben visszatért a 4+4+4-es pedagógiai szerkezetre. A következmény: míg Lengyelországban a mai 30-34 éves korosztály 40 százaléka egyetemet végzett, nálunk ez az arány csak 30 százalék körüli.

– Egyedül a Fidesz ellenállásán múlt a reformok sikere?

– A végső cél, a személyre szabott oktatásra való áttérés komoly szemléletváltást, és nagy erőfeszítéseket követelt. Néhány év alatt kellett megcsinálni az új nemzeti alaptantervet, majd az iskoláknak kidolgozniuk a saját tanterveiket, pedagógiai programjaikat, eldönteniük, mire helyezzék a hangsúlyt. Nem csoda, hogy mindez közegellenállást is kiváltott. 2002 után fanyalgás fogadta, hogy az alsó tagozatban az osztályzást váltsuk fel szöveges értékeléssel. Pedig a személyre szabott oktatás alapja a diagnózis. Furcsa lenne, ha egy orvos annyit reagálna a beteg panaszaira, hogy ez bizony hármas. De az mit jelent? Mi a bajom? Az alsó tagozaton törénő buktatás eltörlését is értetlenség fogadta. A harmadik fontos reformintézkedést, a digitális írásbeliség terjesztését, az iskolák felszerelését számítógépekkel, a Sulinet-programot a Fidesz 1998 őszén leállította és három évre befagyasztotta. Rengeteg vitánk volt a szakszervezetekkel, a szocialista szellemű PSZ-szel és az akkor a Fideszhez közel álló PDSZ-szel. Meg az MSZP-vel, amely igyekezett kerülni a konfliktusokat, sok kérdésben a KDNP nézeteire hajazó konzervatív álláspontot képviselt.

– Van, amit így is jelentős eredménynek tart?

– Igen. 2010-ig komoly középiskolai bűvülés zajlott. Míg az 1990-es évek elején az adott korosztálynak csak a 35 százaléka érettségizett, az arány 2010 körül már 75 százalékra emelkedett. A felsőoktatásban 34 százalék vett részt, szemben a rendszerváltás időszakának nagyjából 10 százalékával. Az integrált oktatás kezdte igazolni a vele kapcsolatos deszegregációs várakozásokat. 2007-ben már csökkent a gettóiskolák száma. A PISA-felmérések az olvasás és szövegértés tekintetében mindmáig 2009-ben mutatták a legjobb eredményeket.

– A jelenlegi helyzetben gyakorlatilag elölről kellene kezdeni mindent.

– A probléma nagyobb, mert ahhoz, hogy elölről lehessen kezdeni mindent, előbb meg kell szabadulni ettől a rendszertől. Világosan látszik, hogy Orbán Viktor pusztán rendészeti és agymosási kérdésként kezeli az oktatást. Mi mást jelez, hogy a belügyminiszter felügyelete alá helyezték a területet? A tanárok megzsarolt, kiszolgáltatott helyzetben vannak. Ezért igazságtalan lenne erkölcsileg elítélni őket, ha nem vesznek részt nagyobb számban a megmozdulásokban, a polgári engedetlenségi akciókban. Miközben minden tisztelet kijár az ezt vállalóknak. A kormányzat különböző módszerekkel megpróbálja belőni, hogy a tanárok mekkora része kész az ellenállásra, és ha ez 4-6 százalék körüli, akkor arra a megállapításra jutnak, hogy könnyen le tudják nyomni őket, és még csak látszattárgyalásokat sem folytatnak. Cinikusan célzott és adagolt megtorló intézkedésekkel operálnak. Még az is elképzelhető, hogy azokat a liberálisabb szellemű elit iskolákat, amelyek eddig feltörhetetlen védelmet jelentettek a kritikai gondolkodás számára, oly mértékben ellehetetlenítik az elbocsátásokkal, hogy működésük összeomlik, és „gyámság” alá lehet majd helyezni őket.

– És ha egyszer megszűnne ez a rendszer, mi lenne a teendő?

– Bár nem látni, ez mikor következhet be, egy átfogó oktatási reform kidolgozását a szakmának és az ellenzéki politikusi gárdának mindenképpen el kellene végeznie. A most megjelenő követelések inkább mozaikszerűen és túl általánosan mutatnak rá egy-egy megoldandó kérdéskörre, ami kevés egy hosszú távú program felvázolásához. Ebből kormányképes oktatási program még nem nagyon bontakozik ki. Az oktatás területe összetett. Hosszú távú, egymással összefüggő, koordinált intézkedések tudnak minőségi változást eredményezni. A szükséges reformlépések – vázlatosan – három nagy kérdéskör köré rendezhetők. Az első a tankötelezettség visszaállítása 18 évre, és a 6+4+2-s pedagógiai szerkezet bevezetése. Csak így szabadítható fel kellő idő a kompetencia-alapú oktatás számára, a lexikális ismeretanyag csökkentésére, a verbális, vizuális és manuális készségfejlesztés megbomlott egyensúlyának helyreállítására. A második az autonómia biztosítása az oktatás szereplői számára az önkormányzati fenntartói társulások szervezeti rendszerében. A harmadik pedig a pedagógusok bérének felzárkóztatása a diplomás átlagbérekhez oly módon, hogy egyrészt a bértömegnek legalább ötödét rugalmasan alkalmazható, mozgó bértömeg adná. A kezdő pedagógusok bérét már a munkábaálláskor versenyképessé kell tenni az egyéb diplomás bérekkel. Így lehet elérni, hogy tehetséges fiatalok a tanári pályát ne csak az áldozatvállalással azonosítsák. Nem véletlen, hogy oktatási reformról csak széles konszenzussal lehet megfelelő döntést hozni. A szakma bevonásán túl a mindenkori kormány és ellenzék közös politikai akarata is kell hozzá.