„Az univerzum két halmazból áll: az egyik halmaz Marseille, és a másikba tartozik minden más; ezek a történetek Marseille-ben játszódnak, vagyis az általatok ismert világegyetemen kívül.”
Azok a kitartó, tehát kedves és általam roppant megbecsült olvasók, akik hétről hétre nyomon követik a marseille-i történeteimet, bizonyosan eltűnődtek már rajta, hogy végtére is milyen szinten, színvonalon vagy fokon beszélek én franciául. Ezen a kérdésen én magam is gyakorta eltűnődöm, főleg olyankor, amikor egy-egy elhadart francia mondatot sehogy sem tudok magyarul összerakni a fejemben, dacára annak, hogy értem belőle a szavak zömét.
A legjobban persze Franciaországban beszélek, de hát ott meglehetősen könnyű dolgom van, mivel az én fülemnek a francia nyelv nem hangzik idegen nyelvnek. Ennek az a roppant egyszerű magyarázata, hogy tízéves koromban kezdtem franciául tanulni, méghozzá a legjobb tananyagból, azaz képregényekből. Pierre bácsi az 1980-as években Marseille-ből rendszeresen küldött nekem képregényeket, amelyeket imádtam, de nemcsak a francia nyelv miatt, hanem azért is, mert olyan minőségű papírra voltak nyomtatva, amilyet idehaza, a Kádár-korszaknak hívott szürke zónában nemigen lehetett látni. (Legfeljebb a Szovjetunió című magazin szép, színes, kiváló minőségű, vastag papírja vehette fel a versenyt a nyugati lapokkal, amit nemigen értettem, tekintettel arra, hogy a Szovjetunió magazint emlékeim szerint a kutya sem olvasta, legfeljebb a korrektorok, mert akkor még voltak korrektorok, dacára annak, hogy ideiglenesen nálunk állomásozott a szovjet hadsereg.)
Szóval tízéves koromban kezdtem a francia tanulását, s azóta sem hagytam abba, mert az elmúlt negyven évben arra a régi igazságra jöttem rá én is, hogy minél többet tanulok, annál kevesebbet tudok. Rendben, Macron elnökkel tavaly decemberben elcsevegtem két-három percig, de hát abban nem volt semmi nehézség, arról faggattam, hogy hogyan ismerkedett meg Heller Ágnessel, mire elmondta, hogy hogyan.
De jártam már úgy marseille-i kocsmában, hogy a pultos beszédéből nem értettem semmit, úgy értem, szó szerint semmit, pedig sem én nem voltam részeg, sem ő. Abban biztos vagyok, hogy franciául beszélt, és abban is, hogy nem marseille-i volt, nem is tudom, talán Bretagne-ból keveredett Marseille-be, vagy valamelyik tengerentúli megyéből, ugyanis olyan elképesztő tájszólásban nyomta, hogy kettéállt tőle a fülem.
Amúgy a francia tájszólásokban nem vagyok túl járatos, leszámítva a párizsi és a dél-nyugati régióban használatos kiejtést. A párizsit onnan lehet fölismerni, hogy rettentően arisztokratikus, sznob és fölényes. Tele van sok-sok szó végi elnyújtott "h" hanggal, annak ellenére, hogy a franciák a "h" hangot elvileg ki sem tudják ejteni. Bezzeg a sznobok! Azoknak sikerül! Ha felhangzik egy oui (igen), amit egy rettentően arisztokratikus, sznob és fölényes francia értelmiségi „uichhhhh”-nak ejt, akkor már előre tudom, hogy én itt labdába sem rúghatok, mert civilizálatlan, balkáni barbárnak fognak nézni, feltéve, ha a kedves anyanyelvi beszélő tudja, hogy merre van a Balkán. Én ugyanis Marseille-ben az egyszerű emberek között mozogva azt tapasztaltam, hogy az átlag francia (ha van ilyen) számára Európa Ausztriánál véget ér, onnan keletre Szibéria kezdődik. Nem akarok politizálni e sorozatban, de hivatalban van nálunk egy különösen fontos pozícióban lévő magyar illető, akinek a neve meglehetősen ismert lett Franciaországban – ha másról nem, erről az illetőről még Marseille-ben is tudomást szereztek, hogy valahol Szibéria felé van egy la Hongrie nevű ország, és onnét származnak az ogrék.
Ami pedig a dél-nyugat franciaországi akcentust illeti: hát az annyira vicces, hogy még én is felismerem a csekélyke franciámmal. Az előző francia miniszterelnök, Jean Castex onnan származott, nem véletlen, hogy minden nyilvános felszólalása elementáris röhögést váltott ki országszerte. Egy francia komikus bon mot-ját idézném ebben a témában: Jean Castex úgy beszél, mintha a szavai között nem szóközök volnának, hanem szakadékok.
De visszatérve Marseille-be: egy bárban egy alkalommal sikerült négy (quatre) liter bort rendelnem negyed liter (quarte) bor helyett. Igazából a tasse szót kellett volna használnom, ami pontosan negyed litert jelent, de nekem a quatre jött a számra. Amikor közöltem, hogy kérek négy liter bort, a pultos összerezzent.
– Komolyan? – kérdezte hitetlenkedve.
– Igen, négy liter bort – válaszoltam határozottan, s nem értettem, mit csodálkozik. Szerencsémre rákérdezett, hogy hová valósi vagyok.
– Magyarországról jöttem – feleltem, mire felcsillant a szeme: „ah, akkor ez egy szibériai barbár”, üzente a tekintete. Majd bólintott:
– Ja, az más. Akkor bizonyára negyed liter bort tetszik kérni.
Égtem, mint a rongy.
De hamar megvigasztalódtam, mert nem sokkal ezután fültanúja voltam annak, hogy egy külföldi fiú szalvéta (la serviette) helyett garnélarákot (la crevette) kért a pultostól, hogy az asztalra kiömlött kávéját feltörölje.
Csodás egy este volt.
