A XX. század egyik legnevesebb és legnagyobb hatású közgazdásza, J. M. Keynes – még az 1929-es világgazdasági válságot megelőzően – írt egy tanulmányt a jövő előrelátható trendjeiről (Keynes, J.M. 1930. Economic Possibilities for Our Grandchildren). Írásának – amire gyakran, mint az unokáknak írt levélre hivatkoznak – fő tézise: „Az emberiség gazdasági problémája megoldható – de legalábbis a megoldás közelébe kerülhet – száz éven belül. Ez azt jelenti tehát, hogy a gazdasági probléma nem az emberiség örökös problémája, ha a jövőt tekintjük”. Ez az állítás – a 1929-es világgazdasági válság tükrében – érthető módon megdöbbenthette korabeli olvasóit. Ám napjaink szemszögből előrejelzése még elgondolkoztatóbb: a megadott határidő ugyanis ebben az évtizedben lejár(!) és a helyzet mégsem tűnik ennyire optimizmusra okot adónak. Vagy mégis?
A GDP/fő, a várható élettartam, a képzettségnek a legfejlettebbeket és a legszegényebbeket is figyelembe vevő átlaga jóval meghaladja az egy évszázaddal ezelőtti fejlettekét! A körülmények alapvető megváltozását mi sem mutatja jobban, mint a Goldman Sachs nemrég született előrejelzése: Kína jövőre(!) átlépi azt a GDP/fő alapján számított „küszöböt”, amin túl fejlett országnak számít. Ezt a tényt ugyan a Világbank előreláthatólag csak 2024-ben – a helyzet általános „áttekintése” keretében – erősíti meg, ezzel együtt Kína gyakorlatilag 40 év alatt a világpiaci nyitás, az iparosítás és a termelékenység-növekedés eredményeként a gyengén fejlettség szintjéről a fejlett társadalom státuszába „katapultált”. A valóságban az emberiség kétharmadának életét – túljutva az „elrugaszkodáson” – már a gyors növekedés körülményei irányítják. A világot ma inkább a globális válságok előidézte nagy lelassulás problémája zavarja (Dorling, D. 2021. Slowdown).
Engem, a „kifutó” babyboom nemzedék tagját leginkább az érdekel, milyen következményei lesznek, ha a Keynes által vizionált szabadabb és gazdagabb kor ránk köszönt? A szemünk előtt formálódó komfortosabb világ ugyanis – vágyott és remélt kellemességei mellett – veszélyeket is rejteget. Ezt juttatta eszembe egy évtizedekkel ezelőtti emlékem. A US Today lap riportere Olga Korbutot – az USA-ban élő, többszörös szovjet olimpiai bajnokot – faggatta életéről, aki a csupa kellemes élményei mellett egy furcsa tapasztalatáról is beszámolt. Az edzésre jelentkező tehetséges amerikai fiatalokat kérdezve – „Akarsz-e olimpiai bajnok lenni?” – a válasz mindig határozott „Akarok” volt. Ilyenkor visszakérdezett: „Nagyon akarsz?”. A válasz még határozottabban: „Nagyon akarok!”. „Akkor nagyon sokat kell dolgoznod!” – világosította fel őket. Mire azt válaszolták: "Akkor nem akarok!"
A fokozatosan meghatározóvá váló Y, Z és α generációk az „amerikai álomra” – ami szüleik számára kemény munkával elérhető lehetőséget jelentett – nekik „születési jogon” járó dologként tekintenek. Természetesnek veszik, hogy álmaik – szinte maguktól – megvalósulnak és ehhez igazítják életformájukat. Sőt, elvárják, hogy mindenki, aki erre hatással lehet – a szülők, a barátok, az iskola, a vállalat és a politika – megtegyen ezért mindent. Ez a hozzáállás annak tükrében elgondolkoztató, hogy az embert sokáig kényszerekkel és veszélyekkel teli világ vette körül. Az élet Hobbes szerint „magányos, csúnya, brutális és rövid." volt. A körülmények csak lassan váltak elviselhetőbbé, ám még ezt is különös gyanakvással szemlélte Platón. Itáliai tapasztalatairól – az ottani életet szakadatlan dőzsölések sorozataként(!) jellemezve – meghökkentő ellenszenvvel számolt be tanítványainak: „Semmiképpen sem volt kedvérevaló úgy élni, hogy naponta kétszer töltse meg a gyomrát, éjszakánként sohase háljon egyedül. Hiszen lehetetlen, hogy földi halandó, ha ifjúkorától kezdve efféle szokások között nevelkedett, valaha is józan eszének használatához jusson, ehhez oly csodálatos természete kellene, hogy legyen, amilyen senkinek nincs.” (Boorstin, D.J. 2002. Keresők).
A kiszámíthatatlan veszélyeket lassacskán felváltotta a fáradságos munka elháríthatatlan kötelessége. Még a XX. század első harmadában is ez határozta a legtöbbek gyermekkorát. Ezt az elmúlt év néhány kulturális élménye – egy Camus életéről szóló film, egy magyar parasztcsalád életét bemutató könyv (Illés Klára: Megtartó erő) és saját apám önéletrajzi írása (Tüzes kemence) – villantotta fel előttem. A nehéz életfeltételek, a fizikai erőszak, a korai munka kényszere és a folytonos küszködés azután kialakították a felnövekedő nemzedékekben a kemény körülmények zokszó nélküli elfogadását diktáló „életprogramot”. Ám a XX. század felgyorsuló gazdasági növekedése, technikai forradalmai és az elterjedő demokrácia fokozatosan átformálta a világot. A munkaidő rövidült, a képzettség emelkedett, a munkafeltételek javultak és növekedett a várható élettartam. Sőt, szemben az általános várakozásokkal, növekedett a társadalmi mobilitás és csökkent az egyenlőtlenség.
Az előrejutástól addig elzárt széles rétegek elindulhattak a társadalmi felemelkedés lépcsőin. Az élet egészében véve komfortosabb lett, az átlagember „jobb ételeket fogyasztott, télen melegebb, nyáron hűvösebb volt az otthona, sokkal többféle holmit vásárolt és hosszabb, egészségesebb életet élt.” (Banerjee A. Duflo, E. 2020. Jó közgazdaságtan nehéz időkre). A munkalehetőségek bővülése, a képzettség növekedése, a szabadságjogok kiszélesedése az élettel kapcsolatos elvárásokat is alapvetően átalakították. A gyorsuló fejlődés hatására az élet minősége – a korábbi századoktól eltérően – 30-40 évenként ugrásszerűen javult. A fiatalabb nemzedékek körülményei az idősebbekével összevetve jóval szabadabbak, kényelmesebbek és megengedőbbek lettek. A jellegzetesen különböző életélmények azután jól elkülöníthető „generációkat” formáltak ki.
A generáció-váltások akkor váltak szembeszökővé, amikor az idősebb korosztály – a fiatalabbakra tekintve – ráébredt: „én ezt nem engedhettem meg magamnak”, vagy „nekem erre soha nem volt lehetőségem”, illetve „én ezt köteles voltam megcsinálni”. A nagyszülők, a szülők, a gyermekek, az unokák életélményeinek a különbsége jól érzékelhetően elkülönítette egymástól a „hallgatag”, a „baby boom”, majd az X, azután Y, és végül a Z (millenniumi) nemzedékeket. Az életélményekből azután a XX. század során a korábbi koroktól alapvetően eltérő két tényező – a meritokrácia és a jólét – formált meghatározó életmodellt. A történelmet sokáig a társadalmi esélyek születés jogán történő elosztása jellemezte: ha „apád paraszt volt, te is az maradtál”. Az ezt „leváltó” meritokrácia viszont az élet legtöbb területén versenyt hirdetett, megteremtve a feltételeket, hogy bárki „benevezhessen” a „karrier-versenybe”. Sőt, az egyenlőbb esélyek megteremtése érdekében az előrejutás kompetenciáit az általánossá váló képzés keretében megszerezhetővé tette.
Az, hogy lecsökkentek a versenybe való bekapcsolódás akadályai és a felemelkedést az „életversenyben” mutatott teljesítmény határozta meg, mindenkit, így a régi világ elitjét is versenyre kényszerített. A XX. század első harmadában azután egyértelművé vált: az egyéni versenyképességet alapvetően a családban átadott viselkedés-program befolyásolja. A világ leggazdagabb embereinek élettörténetei – Upton Sinclair Fordról írott „A tragacskirály” című regényétől egészen az Apple vagy a Google sokak által feldolgozott történetéig – világosan példázták: az örökölt vagyon nélkülözhető, a nehéz gyerekkor nem hátrány. Az életpályák végső meghatározója a vállalkozókészség és a kemény munka vállalása, amire Edison sokat idézett mondása is utal: „Zsenialitás = 1 százalék találékonyság + 99 százalék verejték”. A későbbi kutatások pedig azonosították, hogy a mindenki által csodált üzleti-, tudományos- vagy sportteljesítményeket az egyén ún. jutalomhalasztási (delayed gratification) képessége alapozta meg. Ez azonban nemcsak a kitartó munkára kényszerít, hanem arra is, hogy életed jelentős részét – szemben átlagos kortársaiddal – a komfortzónán kívül töltsd (Casey, B.J. et al. 2011. Behavioral and Neural Correlates of Delay of Gratification 40 Years Later).
Ám a múlt század 60-as éveitől kezdve a kiemelkedési versenyt egyre jobban befolyásolta az életminőség növekedésének hatására. A kényelem, a szabadság és az élmények sokaságát kínáló környezet kezdte fokozatosan felülírni a személyes versenyképesség javításának kötelezettségét. Az ugyan mindenkit csábított, hogy az életversenyben „olimpiai bajnok” legyen, de az ehhez szükséges készségek megszerzésével együtt járó szenvedést már – mint Olga Korbut tanítványai – kevesebben vállalták. A XX. század vége felé pedig, miként a sportban is, az addig nemzeti keretek között folyó „életverseny” globálissá szélesedett. Ahhoz tehát, hogy valaki a maga választotta területen „olimpiai bajnok” lehessen, sokkal több és sokkal keményebb ellenfelekkel kellett megküzdenie. A „versenyképességet” pedig egyre kevésbé a vagyoni örökség, mint inkább a családban átadott motivációs program határozta meg. Ennek részleteibe némi betekintést ad Barack Obama visszaemlékezése: „A hét öt napján anyám bejött reggel négy órakor a szobámba, belém erőszakolta a reggelit, majd elkezdte az angol órát három órával azelőtt, hogy én elindultam volna az iskolába, ő meg a munkájába. Én minden erőmmel és minden lehetséges módon megpróbáltam ellenállni, de minden ellenállásomat visszaverte azzal a szomorú, de hangsúlyos megjegyzéssel: azt hiszed, ez nekem élvezet, öcskös. De csak így viheted valamire!”
A XXI. században tehát a fejlett világ fiataljai – gyermekeink és unokáink – a modernizáció lépcsőin felkapaszkodni igyekvő fejlődő világ obamai „edzés-módszerekkel” kiképzett sok százmillió fiataljával kényszerülnek versenyezni. Ebben a helyzetben vált meghatározóvá, hogy a jólét és a meritokrácia sokáig sikert hozó trendjei csapdává váltak. Egyrészt, a XXI. század komfortzónája szinte mindenki előtt megnyitotta a „szurkolói” lét perspektíváját: ülni a tv előtt, majszolni a csipszet, iszogatni a söröket és biztatni a csapatot. Szerte a világon terjedő trend: a fiatalok növekvő része egyre csak vár álmai állására, s amíg nem találja meg az igényeit minden tekintetben kielégítő munkahelyet, addig a „mama-hotel” szolgáltatásait élvezi. Motivációja pedig, hogy kilépjen a komfort-zónából egyre csökken. Miközben azonban olyan állásokra vár, amelyeket soha nem fog elnyerni, fenyegeti őt, hogy a „mama-hotel” egyszer csak bezár. Ekkor döbbennek rá a fiatalok, hogy a „megfőtt béka” csapdájába estek. Vagyis, hozzászokva a kellemesség és kényelem feltételeihez, képtelenné válnak adaptálódni a váratlanul előbukkanó kemény körülményekhez.
Ezzel párhuzamosan, a korábban mindenre kiterjedő verseny lehetőségét, egyben kényszereit megteremtő meritokrácia a XX. század utolsó évtizedeiben csapdává vált (Markovits, D. 2020. The Meritocracy Trap). Az életversenyben kiemelkedő globális elit ugyanis – a régi arisztokráciához hasonló befolyást szerezve – megnövelte a kiemelkedéshez szükséges készségek megszerzésének költségét és ugyanakkor rákényszerítette a globális középosztályra saját munkamodelljét. Miközben az alacsonyabb jövedelműek átlagos munkaideje az elmúlt évtizedekben folyamatosan csökkent, az elit munkaideje nőtt! Ezzel a problémával a fejlett világ akkor találkozott, amikor – mint a Netflixen feldolgozott történetben – egy kínai vállalat vásárolt fel egy amerikait és a „saját” munkafeltételeit akarta érvényesíteni. Az elmúlt napokban adta hírül a média a Twittert „elfoglaló” Elon Musk munkatársainak tett ajánlatát: vagy rendkívül keményen, hosszú órákat és nagy intenzitással dolgoznak, vagy, aki erre nem hajlandó, az „húzzon el”.
A legfiatalabb generációk jelentős része a globális komfortzóna élményvilágának csábításai és az élesedő globális verseny körülményei között töltik minden percüket. Ezek felkínálják ugyan a „panem et circenses” örömeit, ám elfedik, hogy aki egész életében pillanatonként felvillanó vágyai azonnali kielégítését követi, azt ösztönei a kudarcok útjára vezetik. Emiatt elgondolkoztató Keynes napjainkban fokozatosan megvalósuló víziója: „a gazdaság problémája, a küzdelem a fennmaradásért (…) minden ösztönünket és hajlamunkat a gazdasági probléma megoldására fejlesztette. Ha pedig ez megoldódik az emberiség elveszíti hagyományos célját.” A meritokratikus elit a maga életfelfogását – rugalmas alkalmazkodást, hosszú munkaidőt és a magánéletnek a cég érdekében történő feláldozását – írná elő mindenki számára. Aki ezt elfogadja, az tovább emelkedhet a sikerlétrán, az ezt visszautasítók túlnyomó része viszont kiszorul a munka világából. Ezzel azonban nem egyszerűen életszínvonaluk csökken, hanem életesélyeik is, sőt, a szó szoros értelmében halálos veszélynek teszik ki magukat (Case, A. Deaton, A. 2020. Deaths of Despair and the Future of Capitalism). Az ellentmondás feloldására nincs jobb ötletem, mint a világ egyik leggazdagabb embere, Warren Buffett különös öröklési stratégiája: „Hagyj annyit gyermekeidre, hogy azzal foglalkozhassanak, amivel szeretnének. De ne hagyj annyit, hogy ne kelljen valamivel foglalkozniuk.”
