Gróf Széchenyi Istvánról már sok mindent mondtak és írtak, de újabb időkben is érnek meglepetések. Kossuth például, aki 1840-ben Pest vármegye közgyűlésén a legnagyobb magyarnak nevezte, 1847-ben a Bajza által szerkesztett Ellenőr – Politicai zsebkönyvben nem riadt vissza szívtelennek állítani. Az első nemesi önkéntes adót 1844 végén jelentette be Bezerédj István, Tolna jelese.
„És gróf Széchenyi? Cikkeket íra Bezerédj ellen a Jelenkorba. Soha ezeknél szívtelenebbeket nem olvasék. De hiszen a gróf kérkedni szokott vele, hogy ő a szívtől nem kér tanácsot. Nem volt gúny, nem piszkolódás, melyet Bezerédj fejére nem szórt volna. Akkor vesztette el Bezerédj egyetlenegy angyal gyermekét, s idegen maradt, örömtelen lakban, mint az ágaitól megfosztott törzs, fájdalma még égetően új vala; és a gróf még e fájdalmat »den auch den Göttern heilig ist« (mely még az isteneknek is szent) még ezt sem hagyá gúnyolatlanul. Épen úgy nem, mint egykor az én szenvedéseimet nem. Ő, ki egykor nekem azt veté szememre, hogy könnyű nekem adóról beszélni, kire csak igen kevés adó esnék: most Bezerédjnek azt veté szemére: könnyű neki a »generosust« (nagylelkűt) játszani, a kinek több jövedelme, mint szüksége van, ki az élet örömeiben már nem igen részesülhet, s kinek még csak gyermeke sincs!! Oh én istenem, ott a magasban!!”
Ezzel szemben tény, hogy Széchenyi A pistoly idő előtti elsütése című cikkében megdöbbenéssel idézi ezt a társaságban nevetés kíséretében hallott megállapítást a vele tegeződő barátról…
Az ilyesmit még ki lehet nyomozni, de az öt emberöltővel Széchenyi halála utáni ráfogást már nehezen. A Wikipédia ezt írja: „1860. április 1-jén, halála előtt néhány nappal utoljára ennyit jegyzett fel naplójába: „Kann mich nicht retten”, azaz: „nem tudom megmenteni magam”. A félelem, hogy erőszakkal elviszik vagy megölik, egy régi jó barátjának, Jósika Sámuel bárónak váratlan halála, valamint az újra rátörő politikai aggodalmak miatt egy végzetes pillanatban, április 7-ről 8-ra virradó éjszaka, vitatott körülmények között önmaga ellen fordította fegyverét: bal tenyerét vízszintesen a szemöldökéhez szorítva felülről megtámasztva a pisztolycsövet, a fegyvert jobb kezével sütötte el.”
A kiemelt mondatrészt szellemesen gondolta tovább a Herbert Attila–Martos Ida–Moss László–Tisza László: Történelem 5. kötet 1789-től 1914-ig (2004), mely azóta nemcsak három kiadást ért meg, hanem újabban primitív (angolos kiejtésű) hangoskönyvben is megjelent. Íme: „1860 márciusában a döblingi elmegyógyintézetben öngyilkos lett az új forradalom rémétől rettegő Széchenyi.”
A képlet világos: a gróf már egyszer meghalt márciusban, de zombiként még visszajött április 7-8-án rettegni és magát öngyilkolni, úgyis, mint gyáva…
