A minap egy baráti bécsi beszélgetésen megkérdezték tőlem, hogy mit tartok az Orbán-korszak legnagyobb bűnének. Sok van, és nehéz választani (Esterházy egyik utolsó bon motja róluk így hangzott: jól szidható kormányunk van), de legalább könnyű válaszolni. Személyeset mondtam: az újságírás ellehetetlenítését és elveinek elárulását. Ki tudja mennyi ideig tart majd – már ha egyáltalán eljön ez a pillanat – visszaadni a közmédia szó eredeti tartalmát. Persze nem Orbán kezdte el a hatalom ezen ágának erodálását, a politikai befolyás megteremtését és növelését, de ő fejlesztette tökélyre. Aki ma kiegyensúlyozottan tálalt hírekre vágyna, az messze elkerüli a közpénzből finanszírozott hírcsatornát, de a lapokat is. Lassan már erőltetnem kell az agyamat, hogy felidézzek egy olyan híradót, amelyben mindkét fél megszólalhatott a vitás – vagy bármilyen más – ügyek kapcsán, és a néző felnőtt ember módjára dönthetett, hogy kinek az érveit fogadja el.
Véletlenül lettem újságíró. Írni szerettem volna, világmegváltó regényeket és egetrengető novellákat, és mint minden álmodozó, cseppet sem törődtem azzal, hogy miből élnék meg. Hiszen aki ilyen műveket tesz le az asztalra, annak egyszerűen nem lehetnek anyagi gondjai, véltem. A nagyváradi sajtókollégium hirdetésére a szomszéd hívta fel anyám figyelmét a szatmári újságban. Pár nap múlva a felvételizők között találtam magam. A kilencvenes évek második felében nyakig elmerültem a szakmában és annak krédójában. Megtanultam, hogy bár minden újságíró az igazságot keresi szenvedélyesen (főleg az oknyomozói vénával megáldottak), közben azt is tudnia kell, hogy nemcsak neki lehet igaza, ezért kell meghallgatni és visszaadni a másik fél álláspontját is. Viszont akkor a legboldogabb, ha felmutathatja az igazság egyik szeletét, ha jobb és körültekintőbb döntésekhez segítheti az olvasóit. Ebből mindenre csak zárványok maradtak. Az ellenállás utolsó bástyái.
Ma már a lehető legtermészetesebb a kormánymédiában, hogy egy interjúban nincsenek valódi kérdések, illetve csak akkor, ha az alany ellenzéki. Az is természetes, hogy eldöntik, kinek válaszolnak a kormány tagjai és megbízottjai, és kinek nem. Természetes, hogy a médiában nincs kétely, nincs feltárás, csak ha arra engedélyt vagy parancsot adnak. Ennek hatásai a társadalomra, a hírfogyasztás és a gondolkodás módjára beláthatatlanok. A propaganda hatása alól ugyanis még az is nehezen vonja ki magát időnként, aki tud róla. Agykutatók bizonyítják, hogy egy megismételt állítást igazabbnak hiszünk, ha pedig elég sokszor találkozunk vele, megkérdőjelezhetetlenné válik. A megismételt és kétely nélküli állítások korát éljük, miközben végleg lebomlanak azok a képességek, amely lelepleznék akár a legegyszerűbb hazugságokat is.
Az ellentmondás, az észszerű cáfolat így válik bűnné a hívek szemében. A rajongás fekete-fehér világa pedig lefojtja a mérlegelés legelemibb próbálkozásait is. Ennek elősegítését, fenntartását tartom én a legnagyobb bűnnek, hiszen minden más csak következmény.