Hangérien Ripablik
Ma van Vörösmarty Mihály születésnapja, ami nekem saját, külön bejáratú nemzeti ünnepem, fölér József Attila, Ady Endre és Széchenyi István születésnapjával. Ezek mind privát nemzeti ünnepeim, politikai kurzustól függetlenek, azaz eltulajdoníthatatlanok és nem megváltoztathatók.
Az idézőjelbe tett cím Gyulai Pál Vörösmarty-életrajzából való, az akkor még csak 54-55 éves Vörösmartyt a költő 1855-ben bekövetkezett halála előtt ő jellemezte így: „rom volt, mint Magyarország”. Ezt a „romos” állapotot maga Vörösmarty egy levelében így írta le: „Adósság, tehetetlenség, sánta remény, hidd el, alig nevezhető életnek; itt a lelkierő oszlop, melyről elpusztult a híd.”
Tizen- és huszonéves koromban nem tudtam még értékelni ezt a zsenit. Elhomályosította Petőfi és Arany. De ahogy megérek lassan, mint az óbor, úgy csodálom egyre inkább, s érzek vele olyan lelki-szellemi rokonságot, mint kevesekkel. Mit tudtam én tizen- és huszonévesen, hogy az Országháza című verse miről szól! Elolvastam, persze, elolvastam, szavak, szavak, szavak, hazafias indulatok, reményvesztettség, rendben van, értem. Dehogy értettem. Nem értettem belőle egy szót sem.
De idén lettem 50 éves, és megtanultam a saját bőrömön én is: keservesen nagy pofonokat kell az embernek a saját hazájától és a saját honfitársaitól kapnia ahhoz, hogy az Országháza című vers utolsó soraitól a szája íze olyan keserű legyen, mint az epe;
a szívéből pedig ne múljék el a furcsán sajgó, országnyi fájdalom, amely nem egyéni szervi bajt jelez, ó, dehogy, hanem kollektív megtöretést.
Egyetlen verse van, amely fölött eljárt az idő, és az éppen a Szózat. „A nagy világon e kivűl / Nincsen számodra hely; / Áldjon vagy verjen sors keze; / Itt élned, halnod kell.” A reformkorban értette ezt minden patrióta magyar olvasó, de az új évezredben miránk ez már nem érvényes – hogyan is képzelhető, hogy a nagyvilágban ne volna számunkra hely?
És a szív, ha már megemlítettem ezt a szervet, a szív szakad meg tőle, hogy éppen Vörösmarty utolsó egyenes ági leszármazottja volt az, akitől a sors megtagadta Magyarországot – de mondhatnám úgy is: Magyarország tagadta ki Vörösmarty dédunokáját. Bernrieder Katinkának hívták ezt a dédunokát, akinek a nagymamája Vörösmarty-lány volt, az a Vörösmarty Ilona, akit Széll Kálmán miniszterelnök feleségeként ismerünk. Az ő unokájuk volt az 1899-ben született Bernrieder Katinka, akit 1945 után meghurcolt a kommunista diktatúra. Letartóztatták, a bűne a származása volt, meg az, hogy merészelt odahaza lakni, azaz Széll Kálmán egykori rátóti kastélyában. Katinka a meghurcoltatást 1949-ig bírta, aztán Ausztriába szökött, ahol két évig élt menekültként, majd olyan messzire került Magyarországtól, amennyire csak lehet: Új-Zélandra. Tizenhárom év után Angliába települt, ott halt meg 92 évesen, 1991-ben. Vörösmarty Mihály dédunokája ma a haslemere-i temetőben nyugszik, és a sírján ez a név olvasható: Catherine Bernrieder. A szív, ha már megemlítettem ezt a szervet, a szív szakad meg tőle.