„Nem olvasom azt a szennylapot.” „Nem nézem azt a propagandatévét.” „Nem érdekel a véleményük, úgyis hazudnak.” Képzeljük el a mondatokat egy Fidesz-szavazó szájából, és egy ellenzékiéből. Ugye találkoztunk mindkét példával? Sajátos látásmód: propaganda az, ami nem a világképünk szerint való; szennymédia az, ami másképp mesél el egy történetet, mint ahogy szívesen hallanánk. Embertársaink jó része el sem töpreng azon, hogy lehet igazság a másik fél álláspontjában. Akad, akit egyenesen megijeszt, ha más ízű megfogalmazás kap nyilvános teret.
Egyelőre csak sejtelmesen utalgat a párt, de a hírek szerint tévécsatornát indít a DK. Aki ezen felhördül, ne tegye. Furcsa a párttévé? Hozzáedződhettünk a létezéséhez, igaz, közszolgálatinak szokás hívni. Ne legyünk képmutatók, mindenki ugyanazt csinálja. Elég, ha megnézünk pár önkormányzati Facebook oldalt. Mindegy, hogy kormánypárti, független, vagy ellenzéki a vezetés, nagy valószínűséggel a polgármester neve, álláspontja és fotói dominálnak. Helyes, hát akkor legyen minél több felület, mindenki szólhasson. Kérdés, eljut-e a közlés oda, ahová szánják? És, hogy miként lehet elérni százezreket, akikhez semmilyen hír nem jut el arról, mi zajlik körülöttük? Be lehet törni ügyes kommunikációval a csukott fülek és szemek mögé? Inkább kétségeim vannak, mint reményeim, mert az információ legtöbbször – hol lehetne ez jobb példa, mint hazánkban - mint két megbikázott focilabda, félúton összecsattan és visszahull a saját térfélre.
A Fidesz-kormány megbántva utasítja vissza, ha megkérdőjelezik hazánk demokratikus voltát – ha demokrácia, miért ne hirdethetné bárki, amit helyesnek vél? Másfél év van a meccs lefújásáig. A legfőbb, amit nem kellene feledni a pályán és a lelátón: nem az a mérkőzés lényege, hogy egymást gyalázzuk.