- Hinni kell, hogy megmenthető a világ - Szabó Imola Juliannával traumákról és őrült víziókról

Rendszeresen illusztrál gyerekkönyveket. A kép vagy a szöveg erősebb?

Azt hiszem, hogy az összhang. Nagyon tud zavarni, amikor nem megy az illusztráció a szöveghez. Egy könyvtestben elsőként az össz­hatás fog meg, belelapozok, és vagy szétesik, vagy nem. Megtörtént velem, hogy egy gyönyörűen illusztrált kötetnél azt tapasztaltam, hogy nem találta meg a helyét a szöveg. Illusztrációs munkáimnál magam előtt egy neutrális szövegtestet látok, nem tisztem a szöveg minőségének megítélése, én teljes egészében a képalkotásnak adom át magam.

Mitől jó egy mese?

Az Írócimborák nevű bloggal szerveztünk egy gyerekeknek kiírt pályázatot, és a beérkező mesék döbbenetes tanúsága, hogy valami megmagyarázhatatlan erő van a jó szövegben. Mindig megérzi ezt az olvasó, nem csapható be, nem vezethető meg. Törvényszerűséghez, evidenciához hasonlítanám, konkrétan nem magyarázható meg a fortély, a rejtély, egyszerűbben úgy fogalmaznék, hogy a hiteles hang teszi jóvá a szöveget. Szakmailag nagyon jól megírható egy mese, sterilen, de rengeteg finomságot is felfedhet egy szöveg, példaként hoznám fel A boldogságárus című könyvet, amely nekem hatalmas élményt nyújtott, le­vegőt éreztem benne. Egyszerűen szép és letisztult.

A saját szövegeivel nem tesz kivételt? Szigorú?

Nagyon kegyetlen vagyok magammal. Hosszú évek óta a nemrég Komlós Aladár-díjban részesült Darvasi Ferenccel dolgozom együtt, az ő szerkesztésére bízom rá a szövegeimet, és ő tudja, mennyire fontos számomra, hogy szigorúan cincálja az írásaimat, ne finomkodjon.

„…őrizd meg a nézést” – írja Franz Kafka, és például a Silent book – a szöveg nélküli, kizárólag képekkel mesélő könyv – a nézést, a látást teszi próbára. A Silent bookkal nehezen kezdenek bármit is a szülők, idegenkednek tőle. Hol lehet a baj?

A probléma ott kezdődik, hogy a vizuális kultúránk nincs egészen rendben. Egyszerűen nem jutottunk el oda, hogy vizuálisan értelmezzük a dolgokat a maguk összetettségében. Ha megnézzük, milyen borítót tartanak az emberek szépnek, láthatjuk, hogy azok egy része esztétikai minőség tekintetében hagy némi kivetnivalót maga után, és akkor még finoman fogalmaztam. Nem tanultuk meg a nézést, és a Silent book kíméletlen, a megértéshez elvárja a látást. A gyerekekben a szükséges látásmód tökéletesen megvan, működik, azonban a felnőttekből kioltották, azt tanultuk meg, hogy az ég kék, a falomb zöld, a fűben ülő nyuszi barna. A Silent book a szokványost felborítja, újrarendezi, belát a csodák mögé. Én rajongásig szeretem őket, mint a papír színházat, az egyik legjobb mód egy téma feldolgozására gyerek és szülő között. Nemrég egy gimnáziumban tartottam pályaorientációs órát, és örömmel konstatáltam, milyen nagy nyitottság, lelkesedés rejlik a gyerekekben, semmit nem utasítanak el, érdeklődők, kíváncsiak, figyelmesek.

Ezzel egyező véleményt fogalmazott meg pár éve Rofusz Kinga illusztrátor. Visszafordíthatatlan a folyamat?

Két csendes, visszahúzódó, nagyon érzékeny iskolás gyermekem van, és azt látom tendenciaként, hogy veszettül nehéz helyzetben vagyunk. Az szomorít el, hogy van olyan falu, község, város, ahol ennyire sincs lehetőség, mint nálunk, hogy a szülő könyvet adjon a gyermek kezébe, hogy olvasson, azt mantrázva, hogy nézd csak, milyen szép! Digitális függőség van digitális kultúra nélkül, miközben azt állítják, hogy digitális kultúrát oktatnak. Nem vagyok túl optimista.

A szülőé a felelősség?

A túlélésért vagy a kreativitásért küzdünk, a világ mai állapotában ez nagyon nem mindegy. Sajnos ilyenkor nem az a legfontosabb, hogy öt-hatezer forintos könyvekkel lepjük meg a gyermeket az ő mentális egészsége, vizualitásának fejlesztése céljából, pedig nem elhanyagolható túlélési stratégia a könyv. De ha cipőre kell félretenni, akkor cipőre kell félretenni.

Terápiaként tekinti az írást?

Nem igazán. Amikor valami nagyon személyes érintettség folytán kezdek bele egy szövegbe, azt tapasztaltam, hogy az nagyon nem funkcionál szépirodalmi szövegként, egyszerűen a személyesség veszi birtokába a szövegegészt. Ezeket általában elteszem a fiókba, és évek múlva nyúlok hozzá újra, hogy meglegyen a kellő távolság köztem és a szöveg közt. A terápiás irodalom rendkívül hasznos önmagunknak, hogy van képességünk a fájdalmaink, az elszenvedett traumáink megfogalmazására. Most például egy saját élményből táplálkozó kisregényen dolgozom, időben a téma nagyon távolra került tőlem. Úgy tekintem a szöveget, mint egy játékteret, elemeit, építőkockáit ismerem, van emlékképem, viszont nem én vagyok benne, hanem az a karakter, amely írás közben született meg.

Mi volt az a saját élmény?

Tizenhét éves koromban a gerincem megtámadta betegség következtében deréktól lefelé kiható átmeneti bénulásban szenvedtem. Nagy traumaként, nehézségként éltem ezt meg kamaszkoromban. A jelenleg körülvevő világ részben ezt az állapotot hozza elő, erre emlékeztet, egyfajta dermedtség, bénultság érhető tetten a világban, ezért ment könnyedén, magától értetődően, hogy visszanyúltam ehhez a régi emlékemhez, történetemhez.

Mekkora volt önben a félelem?

A kórházfóbia megmaradt. Azóta van halálfélelmem, mióta gyermekeim születtek. Az egy hatalmas vízválasztó volt, előtte sokkal bátrabb voltam, a szülővé válás higgadtabbá tett. A halálhoz való viszonyom folyamatos változáson esik át, és ha mostanra nem is barátkoztam meg a halállal, békésebben, nyugodtabban kezelem.

Holtak aranya, holdak ezüstje című, lengyel monda- és legendagyűjteménye a mesék nyelvén mondja el a titokban kimondhatatlant, a mítoszt. Férje lengyel származású. Önmagára ismert a lengyel kultúrában?

Nagyon érdekes felismerés volt a női szerepkör. Nem hittem, hogy a magyarországi női sorsoknál létezhet rosszabb. Tévedtem. Izgalmas látni a körülöttünk zajló tendenciát. Felismertem a mi népmesei világunkban is létező történetmesélést, hogy csupán a szereplők mások, a keret hasonló. Mindegyik valami rea­litásból kinövő, nagyon szép történet. Engem az elhallgatott szereplők érdekeltek, a feladat, hogy hangot kapjanak, az elmondás, a megszólalás.

A Rókamók és Círmancs című mesekönyve hogyan született meg?

A vidékre költözésünk után együtt teremtettünk egy mesevilágot a gyermekeimmel. Két fejezet megjelent egy antológiában a történeteinkből, majd Lovász Andrea szerkesztő biztatott, hogy ez akár mesekönyvvé kerekíthető. Sokaktól jött az a visszajelzés, hogy olyan, mint egy őrült vízió, mindig történik benne valami a szereplőkkel, és abból általában jól jönnek ki. Egy testvérpár civódását akartam szerethetően megírni. A körülöttünk létező világból gyúrtam össze a mesekönyvem, például Círmancs alakját a mi tizenhárom éves cicánkból formáztam meg. Kész van a folytatás, jelenleg financiális okokból késik a megjelenése.

Írásai egyikében olvasható a következő: „Megszagolom a kabátodon az otthonunk.” Mitől otthon az otthon?

Összesen huszonhétszer költöztem egyik albérletből másik albérletbe. Amikor a családommal ide, Rókadombra kiköltöztünk, éreztem meg először, hogy innen nincs tovább, mostantól mi itt fogunk élni. Ahol a szeretteim vannak, ott vagyok otthon, az egy pluszdolog, hogy tartozik hozzá egy kellemes és jól bejárható, belakható tágas tér.

A biokertészkedés, állattartás, a természet közelsége menekülés a világ elől, vagy felfogható, mint a világra adható egyetlen normális válasz?

Ez vagyok én, ezzel a világgal vagyok azonos. 5.30-kor felkelek, megetetem az állatokat, ha kell, jeget török. Egy idő után a város kényelme nagyon szorongató volt. Az a fajta kényelem, amiben az ember hamar elveszik, tehetetlenségben találja magát, és nagyon fontos törvényszerűségektől fosztódik meg. A természet diktálta törvény, az élni és élni hagyni törvénye áll hozzám közel. A városban nem érzem jól magam, vágyom ide, a természetbe. Magamra adott válasz, hogy igen, pontosan ez vagyok én. Négy kutyánk, három cicánk és két lovunk van. Ők, az állatok a családom, a családunk. Egyrészt hihetetlen teher, nyűg, kötelezettség és kihívás, másrészt felszabadító erő, inspiráció ez az egész. Jobb emberré kell válnod az állataidhoz, visszatükrözik a viselkedésed, átlátnak rajtad, nincs hunyászkodás, megvezetés. A legtisztább tükrök.

+1 kérdés
A mese, a fantázia világa lélekmegmentő?

Minden kétkedés nélkül állíthatom, hogy igen. A Covid-járványt nehezen viselték a gyermekeim, szorongás gyötörte őket, és én segítség gyanánt Lázár Ervin meséihez fordultam. Kortalanul működött. Hinni kell, hogy megmenthető ez a világ, a kiút nem lehetetlen küldetés, ebbe kell kapaszkodnunk, emberként felelősek vagyunk ezért.