– Hogy segítsek, ha lassan magam is segítségre szorulok? – kérdezte keserűen Sztupa József, aki tíz éve dolgozik szociális területen, egy gyermekotthonban nevelő. A kérdés egyre égetőbb, hiszen az infláció mértéke már rég elvitte azt a 20 százalékos emelést, amit tavaly kaptak a szociális szférában dolgozók. Egy középfokú szakmai végzettséggel rendelkező szakember alapbérrel és ágazati pótlékkal az első hat évben körülbelül bruttó 286 ezer forintot vihet haza, a főiskolai végzettséggel rendelkező bruttó 340 ezer forint körüli összegre számíthat az első négy évben, ugyanez egyetemi diplomával bruttó 351 ezer forint.
A számok és több tucat szociális munkással való beszélgetésünk után elmondhatjuk, ez a hivatás is az alulfizetettek közé sorolható, ami a jelenlegi élelmiszerárak és rezsiválság miatt egyre feszültebb helyzetet eredményez. Egy fővárosi gyermekjóléti központ intézményvezetője elmondta, azok vannak a legrosszabb helyzetben, akik egyedül nevelnek gyermeket.
– Borzalmasan feszültek a kollégák, főképp azok, akik albérletben laknak, gyereket nevelnek és nincs egy olyan társ, aki biztosítja az anyagi hátteret. Konkrétan megélhetési problémákkal küzdenek. A többség másodállást vállal, takarít, korrepetál, alapítványnál vállal munkát. Diploma nélkül, pályakezdőként lehetetlen megélni ebből a pénzből, ha az embernek nincs segítsége. A helyzetet fokozza, hogy az építőipar felfutásával abba a szürreális helyzetbe kerültünk, hogy
akad olyan is az ügyfeleink között, aki többszörösét keresi, mint mi. Ezek után arról beszéljünk a családban élő kiskorúnak, hogy milyen fontos és kifizetődő a tanulás?
Nem meglepő, hogy a 16 éves végül abbahagyja az iskolát, mert arra jut, nem éri meg. Hozzáteszem, mi még jó helyzetben vagyunk, mert az önkormányzat kerületi pótlékkal besegít, ami az egyébként óriási fluktuációt végre mérsékelte. De a vidéki kollégák szörnyű helyzetben vannak, sokan mesélik, hogy nagyon erősen függnek a polgármestertől. Anyagi kompenzációra nem igen van forrás.
Szavait Sztupa József is megerősíti, aki három állással keresi meg a nettó 350 ezer forintot, noha 10 éve dolgozik a szakterületen. Most februárban szerzett diplomát.
– Reggel 6-tól este 10-ig tart egy munkanapom, ezzel tudom megkeresni azt a pénzt, amiből egy hónapban meg tudok élni, és talán minimálisan félre tudok tenni. Viszont ezzel a munkatempóval lényegében lemondtam a magánéletemről. Nagyon nehéz stabil párkapcsolatot létesíteni, pedig szeretnék családot, de egyszerűen alig fér bele az időmbe, nem tudok egyszerre két helyen jelen lenni. Ennek ellenére tíz év alatt mindössze egyszer éreztem, hogy nem bírom. Mégis maradtam. Azt látom magamon, és a kollégákon is, hogy többnyire mindenkinek van valamilyen gyerekkori sérülése, kattanása, ami ebbe az irányba vitte. Természetesen nem akarok általánosságban beszélni, de egy híresen alulfizetett és alulbecsült szakmát az ember azért választ, mert valamilyen formában kapcsolatba került azzal, amin aztán később segíteni szeretne. Legyen az egy alkoholista apa, vagy akár hajléktanná vált szomszéd.
A másodállás az egész szociális területen jellemző, a legtöbben eddig is kénytelenek voltak kiegészítő kereset után nézni. Tápi Eszter, a hajléktalan ellátásban tevékenykedő Twist Olivér Alapítvány intézményvezetője elárulta, az alkalmazottak csaknem fele náluk is kénytelen másodállást vállalni, miközben az alapítványnál valamivel jobban keresnek az alkalmazottak, mint az állami szférában.
– Ahogy én számoltam, egy pályakezdő nettó 226 ezer forintot keres, nálunk ez 270 ezer forint, illetve mi adunk cafetériát is. Ez sem sok pénz, de egy kicsivel több. Ennek köszönhetően nálunk eddig nem volt jellemző a fluktuáció, bár jelenleg hét hónapja betöltetlen két állásunk is. Ez számunkra is új helyzet, feltételezem, hogy ennek az infláció az oka. Ebből a pénzből sosem volt könnyű megélni, most különösen nehéz – fogalmazott a Twist Olivér alapítvány intézményvezetője.
Az alapítvány egyik alkalmazottja elmondta, hogy a bizonytalanság viseli meg a leginkább.
– A feleségemmel élünk közös háztartásban, és jelenleg a kettőnk fizetése elég arra, hogy havonta kifizessük a lakáshitelt és az élelmiszereket. Szépen lassan lemondtunk pár dologról, például moziba már egyáltalán nem megyünk. De a legrosszabb, hogy eddig félre tudtunk tenni, most az infláció miatt hónapról hónapra élünk. Ez az érzés elég frusztráló, mert kiszolgáltatottá tesz – tette hozzá.
Köves Ferenc a Szociális Ágazatban Dolgozók Szakszervezetének elnöke szerint a helyzet évről évre rosszabb.
– Teljesen egyértelmű, hogy az az emelés, amit év elején kaptunk elinflálódott, továbbá alapvetően nem volt elegendő a szociális ágazat bérlemaradásának felzárkóztatására. Mi évente ki szoktuk számolni, hogy a nemzetgazdasági átlagbér és a szociális ágazatban dolgozók átlagbére hogyan viszonyul egymáshoz. Idei adataink ugyan még nincsenek, de az eddigi évek számai szerint az olló mindig kicsit nagyobbra nyílt a bérkülönbségek tekintetében.
„Ez a szakma különösen kitett a kiégésnek”
A szociális segítő munkában dolgozók helyzetét nem csak a rossz munkabérek nehezítik, hanem a terület munkakörülményei is. A társadalmi megbecsültség meglehetősen alacsony, sőt az emberek nagy része azt sem tudja pontosan kik azok a szociális munkások. Sokan összekeverik őket a közmunkásokkal. Ennél sokkal nagyobb probléma a kiégés, ami ellen változatos megoldások születnek mind az alapítványi, mind az állami szférában. Ugyanakkor sok helyen nincs kapacitás a szupervízióra, a szakmai személyiségfejlesztésre, amely a szakmai kompetenciák, a készségek, képességek fejlesztését szolgálná, többek között pszichológiai segítséget nyújtva a munkavállalóknak. Ez a módszer hatékonyan lép fel a kiégéssel szemben, illetve gyakorta meg is előzi azt.
– Nálunk nagyon fontos a szupervízió, mindenkinek biztosítunk erre lehetőséget, mert ez a szakma különösen kitett a kiégésnek. Naponta találkozunk olyan esetekkel, amelyek érzelmileg nehezen feldolgozhatóak, ezeket pedig a lehető legmagasabb szakmai színvonalon kezelnünk kell – jelentette ki Tápi Eszter. Ugyanakkor a mérleg másik oldalán, az állami szférában már akadozik ez a típusú ellátás. Erről már a fővárosi gyermekjóléti szolgálat intézményvezetője mesélt lapunknak:
– Jelenleg a szupervíziót nem kötelező biztosítani, és a legtöbb helyen nincs erre forrás, miközben arra sincs, hogy a kötelező szolgáltatásokat szakemberek lássák el. Tudok olyan intézményekről, ahol egy szociális segítő egyszerre pszichológus, családterapeuta és így tovább. Mivel ez nem a saját szakterületük, azon túl, hogy rossz nekik és az ügyfeleknek is, gyorsítja a kiégést is. A környezetemben is tapasztalok ilyet, egy idő után a lelki leterheltséghez már fizikai tünetek is társulnak. Hat évem alatt egyszer sem találkoztam pályakezdővel. Hasonló korfát tudnánk felmutatni, mint a pedagógusok.
Senki nem lép semmit
– Miközben a közösségi oldalon, zárt csoportokban megy a zúgolódás, hogy minden drága, nem tudunk megélni, a valóság, hogy senki nem lép semmit – szögezte le Tápi Eszter. – Mindenki motiválatlan, felmerült többször, hogy tüntessünk, legyen nekünk is szimbólumunk, mint a tanároknak, aztán ez rendszerint elhal. Egy paradoxon, hogy szociális munkásként az a feladatunk, hogy az ügyfeleinket képessé tegyük az önérvényesítésre, közben mi magunkért sem tudunk kiállni. Igaz, míg a tanárok esetén nagy segítség, hogy a szülők, diákok melléjük álltak, addig mi a társadalom legelesettebb rétegeiért felelünk. Tőlük nem elvárható, hogy tüntetésre járjanak velünk. További probléma, hogy az egész szakma töredezett. Más-más területek, más-más finanszírozással és érdekekkel, problémákkal. Egész más helyzetben vannak az egyházak, az állami és az alapítványi fenntartású intézmények. Miközben azt gondolom, hogy a jelenlegi szociális törvény elég nagy port kavart, itt lett volna az alkalom, hogy a szakma felálljon, és azt mondja; ezt már nem lehet megtenni a rászorulókkal.
Köves Ferenc is a terület sokféleségét hangsúlyozta, véleménye szerint a szociális ágazatban dolgozók nem mutatnak olyan egységet, mint a pedagógusok.
– Nagyon sok az ápolási és gondozási feladat, sok a bentlakásos intézmény. Ha a dolgozók kimennek tüntetni, vagy sztrájkolnak, akkor nem biztos, hogy lesz, aki az ellátottakra tud figyelni. Alapvetően munkaerőhiánnyal küzd a szakma. De ettől még meg kellene tenni, ha el akarunk érni valamit. Alapvetően munkaerőhiánnyal küzd a szakma, részben emiatt is nehéz a kritikus tömeget elérni. Emellett van egy tanult tehetetlenség is ebben. Kimegyünk, de úgy sem változik semmi.
