A rendszerváltáskor férjem is, én is nyugdíjba mentünk, méghozzá szerencsésen egy olyan „pillanatban”, amikor nagyon előnyös volt nekünk a számítás. Aztán jött az Antall-kormány (ide kívánkozna egy jelző róluk, de mivel nem túl szép, sőt egyáltalán nem az, inkább kihagyom), és már a következő évben a nyugdíjszámításra is, mint oly sok mindenre, igencsak rémes intézkedéseket hoztak. Hozzáteszem, ennek a kormánynak is volt egy-két kiváló tagja, nagyon kevés, de ők tényleg kiválóak voltak: Kádár Béla (közgazdász-akadémikus), Pungor Ernő (kémikus-akadémikus), Szabó Iván (mérnök, doktor). És kész. Maga Antall József, mondhatni, „ugatta” a gazdasági kérdéseket, egy valódi filosz volt, annak sem csúcs.
Tehát, Gyurival, a férjemmel mindketten nyugdíjasok lettünk és szinte azonnal létre is hoztunk egy bt.-t, amit rövidesen kft. szintre emeltünk. Szépen kaptunk megbízásokat, munkákat, jól is kerestünk. És végre utazhattunk, mármint együtt és nem csak hivatalos utakra, mint korábban, hanem élvezetre. Egyik első utunk Hollandiába, jelesül a gyönyörű városba, Bredába vitt, mert egy hirdetés nyomán ott találtunk szállást. Meg is maradtunk mellette, mert a bérbeadó tulajdonossal, Anette-tel életre szóló barátság alakult ki köztünk. Sajnos, szó szerint életre szóló, hiszen hármunk közül ketten már nem élnek.
Lakhelyünk ebben a szépséges városban egy – mondhatni – lakótelepen lévő családi ház volt. Lényegében számos, többé-kevésbé egyforma ház állt itt, igen szellős elrendezésben. Mindegyikhez tartozott kis kert is. És középütt egy nagyon nagy tér, lebetonozva, ott parkoltak az autók. Anette háza, mint a többieké is, háromszintes volt. Legalul a tágas nappali, mögötte a nagy konyha, no meg az előszobából egy vécé is nyílt. A második szinten háló- és dolgozószobák. Legfelül pedig (ezt adta ki) szép nagy lakóhálószoba, zuhany és vécé és az összekötő folyosón kis teakonyha. Nagyon megfelelt. (Ne felejtsem, hogy sem a földszinti nappalinak, sem a hátsó kertekre néző nagy konyhának nem volt se függöny, se sötétítő az ablakán. Igazi németalföldi protestáns polgári szokás szerint: íme, nézzetek be, nálunk rend és tisztaság van és nincsen semmi titkolnivalónk! Persze, valamennyi háznál ilyenek voltak az ablakok. Teljesen befogadtam, nagyra értékeltem ezt a felfogást.)
Ezek után szinte minden évben elvándoroltunk Hollandiába, és egyre jobban összebarátkoztunk. Szerencsére, Anette jól beszélt németül, sőt, kicsit angolul is. Már a második alkalommal lehívott minket a konyhába, ne fent szorongjunk, ott reggelizünk-vacsorázzunk, aztán estére a nappaliba is, jókat beszélgetni. Hazatérve pedig mindig sűrűn leveleztünk, sőt, egyszer ő is eljött hozzánk. Voltaképpen nem is „ő”, hanem „ők”, mert közben férjhez ment Piethez.
Talán a második látogatásunkkor azonban rémes dolog történt. Vasárnap volt és mi már előző nap elhatároztuk, korán indulva nagy kirándulásokat teszünk, bemegyünk Amszterdamba, múzeumokba, meg hajókázunk is valamelyik belső csatornán. A mi Ladánk is a nagy belső téren álldogált, mint a többiek autói. Odamentünk, de jaj!, a vezetőoldali ablak betörve, az ajtó félig nyitva, az ülésen vércseppek. Igencsak tanácstalanul álldogáltunk, amikor az egyik házból az autójához ballagó hollandus észrevett minket és odajött. Döbbenten mondott valamit – ékes flamand nyelven. Aztán kiderült, bár meglehetősen törve, de beszél egy keveset angolul is. Azt tanácsolta, mindenképpen menjünk el autónkkal a rendőrségre. Elkezdte magyarázni, merre is van, de aztán legyintett és közölte, ő most beül a kocsijába, menjünk utána, elvezet minket. Mindezt kérés nélkül.
A nem is túl távoli rendőrségen az ügyeletes tiszt fogadott. Szerencsére beszélt németül és nagyon együtt érző, készséges volt. Bólogatott: hát persze, ezt csakis egy drogos tehette, nyilván pénzt keresett a kocsinkban. Bizony, baj, nagy baj, hogy egyre több van belőlük, szinte valamennyi nagyon fiatal. Mindez a kilencvenes évek eleje-közepe táján történt, azóta, úgy tudom, csak romlott a helyzet. A rendőrtiszt egyébként nagyon kedves és készséges volt, részletesen kérdezgetett, honnan jöttünk, milyen a helyzet a mi országunkban, hogy hogy ide járunk stb. Vagyis amit egy ismeretlen, még nemrég a vasfüggöny mögötti országból jöttektől megtudhatott. Nyilván örült, hogy nem kell egyedül unatkoznia a vasárnapi csendes délelőttön. Kitöltött mindenféle papírokat, átadta, és mondta, most már minden rendben van. Ám közben rájött, hogy törött ablakkal nem mehetünk sehová. Sebaj, felhívja az egyik szerelőműhely tulajdonosát, aki maga is dolgozik, és megkéri, nyisson ki és pótolja az ablakunkat, az egésznek az anyagi részét úgyis a biztosítónk fizeti.
– No de vasárnap délelőtt nyisson ki és dolgozzon? – kérdeztük félénken.
– Miért ne, ha szépen megkérem! – volt a válasz.
Így is lett. Nem is túl hosszas telefonálás után bólintott: rendben, mehetünk, a tulaj vár minket. Aztán elgondolkodott: igen ám, ez a műhely a város külső részén van, nemigen találunk oda (hol volt még akkor a GPS). De semmi gond, tette hozzá, adok egy rendőrautót, az elvezeti magukat oda.
Aztán kézrázás, barátságos búcsú és jókívánságok.
Így történt. A szép csendes vasárnap délelőttben rendőri felvezetéssel mentünk át a városon, egészen a műhelyig, ahol egy igencsak lezser öltözetű, szakállas hollandus fogadott minket, és délre már ép elülső ablakkal válhattunk el tőle – egy fillér fizetség nélkül, de lelkünkre kötötte, amint hazaérünk, rendezzük el a dolgot a biztosítónkkal.
Amikor legközelebb Bredába mentünk, vittünk egy-egy üveg tokajit ajándékba. Ám kiderült, rendőrtisztünket azóta áthelyezték, a műhely pedig bezárt. Így hát mit tehettünk? Vidáman megittuk a tokaji borokat Anette-tel és Piettel, koccintva velük a derék, dolgos, rokonszenves protestáns holland polgárok népére.
