Editnek és Zsoltnak 40 év után
Észak-Koreába készültünk 1982 novemberében, de közbeszólt a nemzetközi helyzet. Az Expressz utazási iroda egy Moszkva-Leningrád utat ajánlott helyette. Indulásunkat megelőző napon, november 10-én meghalt Brezsnyev, a szovjet pártfőtitkár, és másnap csak a Ferihegyen közölték velünk, hogy ez a kaland is lefújva.
Pedig már ott láttuk magunkat a moszkvai temetési menetben. Szombati nap volt, a körtéri utazási iroda zárva, de sikeresen fenyegettem perrel telefonon a vezetőt, aki odaküldte egyik kollégáját, és visszaadták a pénzünket.
Szociológia túra
Ültünk a Móriczon az önkiszolgáló étteremben, kanállal ettük a pörköltet, csapolt sört ittunk hozzá, amikor egyszer csak Edit, a feleségem azt kérdezte: mi lenne, ha kimennénk Varsóba? De hát ott javában tombol a szükségállapot, vetettem közbe. Hát éppen ez az, kapta föl a fejét főiskolás haverunk, Zsolt, s nyomban hozzátette, jönne velünk, ha nincs ellene kifogásunk, és tudunk kölcsönadni neki. A Déliben váltottunk némi zlotyt, készleteinket két üveg barackpálinkával és sörökkel egészítettük ki, aztán tűz a Keletibe, ahol éppen elértük a Báthory expresszt.
Életemben nem utaztam még ilyen szellemvasúton, sehol egy teremtett lélek, akár ha hálókocsiban lennénk, úgy ágyaztunk meg magunknak. Meg vagyunk mi bolondulva, hogy ilyenkor Varsóba megyünk, képedt el rajtunk az étkezőkocsi pincére, hiszen ott nincs mit enni, mit akarunk mi ott? Szociológiai túra, súgta oda neki sokat sejtetően Zsolt, mire a guruló pincér úgy nézett ránk, mintha a barátunk legalább is az anyját szidta volna. Ő bizony, amíg ott vannak, az orrát sem szokta kidugni az állomásról, annyira tré a helyzet. Természetesen nem hittünk neki, s arra gondoltunk, amikor a tágas, alagútra emlékeztető pályaudvarra befutva lekászálódtunk a vonatról, hogy pillanatnyi áramszünet van, mivel csak imitt-amott pislákolt egy-egy neoncső. Na, ugye, megmondtam, vigyorgott az ablakon kihajolva a pincér. És ez nem ám egy elsötétítési gyakorlat, így megy ez itt már hónapok óta, úgyhogy estig még meggondolhatják magukat. Gyere inkább velünk, bazdmeg, kiáltotta neki vidáman Zsolt, majd hirtelen elhallgatott, mert sötét fegyveresek árnyékoltak le bennünket. Három szürke egyenruhás; posztókabátjuk csizmájuk szárát verdeste, hátukon keresztben tus nélküli géppisztoly, akár a gyerekek fekete műanyagból öntött játékfegyvere. Nem szóltak semmit, kimért magabiztossággal slattyogtak el mellettünk. Fönt, az üvegfalú csarnokban, a Hotel Centralban, ahol a Jazz Jamboreek idején több száz vándor talált éjszakánként menedéket, galambok repkedtek a mesterséges fényben, nyakukat behúzva gubbasztottak a lengyelek a direkt kényelmetlenre tervezett padokon. Taszítóan csöndes és hideg volt a homályló terem. Miközben átgyalogoltunk rajta, újabb masírozó járőrcsapatokat láttunk. Lejtős, kanyargós labirintuson át jutottunk ki az utcára, ahol nyomban szemünkbe ötlött egy fehér, kifeszített transzparens, amire piros, félméteres, ákombákom betűkkel azt írták, hogy Chicago Blues Festival. No, fene, ezek úgy látszik, így búcsúznak Brezsnyevtől, vigyorogtunk egymásra.
Milyen kár, hogy nálunk nincs szükségállapot, mondta Edit, mert akkor biztos lenne Chicago Blues Festival is. Varsóban bezzeg nem volt háromnapos nemzeti gyász, egyetlen fekete zászlót sem láttunk. A Hibridy dzsesszklubban sört ittunk, és szállás után érdeklődtünk. Student hotel novemberben, hadiállapotban, hát miféle madarak vagytok ti? – jártak csodánkra a diákok. Átküldtek bennünket a Remont nevű egyetemi koleszbe, próbáljuk meg ott, de a portás csak a fejét rázta, hogyan is lenne ilyenkor szoba. Egyszer csak a pultot támasztó srácok közül odajött hozzánk egy duci arab gyerek, és angolul kérdezte, miben lehet a segítségünkre.
Fejével intett, hogy kövessük, aztán egy kávébarna 650-es Polski Fiatba tuszkolt bennünket. Az arab hajtott, mint a meszes, ide-oda cikázunk a színehagyott, rideg városban. Sofőrünk libanoni, utolsó éves mérnökhallgató volt, hazája kommunista pártjának a tagja, de amit itt, Lengyelországban a hetvenes években műveltek, magyarázta nyakát forgatva, az minden volt, csak nem szocializmus. Egy több kilométer hosszú egyenes szakasz után hirtelen jobbra fordult, és egy stadion több emelet magas tribünje alatt találtuk magunkat. Valahol Varsó külvárosában lehettünk, sokadszor voltam már kint, de erre még sohasem jártam. Black market, mutatott körbe az arab diák, s valóban, egy nyüzsgő bolhapiac szélén álltunk meg. Zsolt nyomban belevetette magát a forgatagba, mi meg elindulunk a stadion lelátója mögött magasodó szürke falú épület felé. Hotel Sport, Hotel Sport, ismételgette a libanoni mérnökhallgató, miközben falépcsőkön igyekszünk az emeletre. Mielőtt bármit is szólhattunk volna, a portás elvette, tanulmányozta az útleveleket, aztán fejét rázva, mondta, hogy nincs szabad szoba.
Szolidaritás a Wyszyński keresztnél
A külvárosi kemping, csodák-csodája, a korai télben is üzemelt, a szobaként funkcionáló lakókocsik ott sorakoztak a kerítés mellett. Ám nekünk itt sem termett babér. Újabb félórás kocsikázás következett, aztán az óváros peremén, Kopernikusz szobra mögött parkoltunk le, szemben a Lengyel Tudományos Akadémiával. Itt várjunk rá, mondta az arab srác, egyedül ment be a Hotel Turystibe, majd amikor néhány percre rá megjelent, vigyorgott, mint a tejbe tök. De a neheze csak most következett. A recepciós kisasszony kezelésbe vett bennünket, és nyomban kiderült, hogy mi külföldiek vagyunk. Libanoni kalauzunk ezt elfelejtette neki elárulni, hogy végre megszabadulhasson tőlünk. Ám már nem volt visszaút, nem mondhatta a csinos cerberuslány, hogy nincs szabad szoba. Ragaszkodott hozzá, hogy azonnal fizessünk, s csak másnap derült ki, miért ez a nagy sietség. Úgy akarta kitenni a szűrünket, hogy naponta kétszeresére emelte a szobaárat, csakhogy nekünk eszünk ágában sem volt távozni, hiszen nem is lett volna hova. Varsóban egyedül az ötcsillagos Victoria Hotel üzemelt, ahol a külföldi újságírókat szállásolták el; az nekünk egyébként is megfizethetetlen lett volna. A belvárosi szállodákban a lengyel ÁVO, a ZOMO (Zmotoryzowane Odwody Milicji Obywatelskiej, azaz: motorizált lengyel belügyi alakulat) egyenruhás legényei laktak, onnan indultak reggelente buszokkal vidékre rendet csinálni. Két nappal később volt szerencsénk megismerkedni velük, amikor a Hotel Warszawa koszos szürke, sztálinista stílben épült monstruma előtt Edit le akarta fényképezni őket, amint éppen buszra szálltak. Két acélszürke gyakorlós ZOMO-s vett üldözőbe bennünket, amikor észrevették, mire is készült a feleségem, csoda, hogy megúsztuk.
Zuhogott az eső, amikor a mocskos rongyként a délutánra ereszkedő szürkületben felfedező útra indultunk. A közeli templomból egynemű fekete masszaként, akár egy óriási százlábú kígyózott elő az embertömeg. Zsolt ötlete volt, hogy kövessük őket, mert akkor biztosan eljutunk valamelyik Wyszyński kereszthez, és komolyabb dolgok részesei leszünk.(Az 1981 májusában meghalt, jelentőségében a mi Mindszenthy Józsefünkhöz hasonlítható Stefan Wyszyński, Lengyelország prímása tiszteletére országszerte virágokból építettek a templomok bejárata előtt fekvő kereszteket. A szükségállapot idején ezek körül tiltakoztak Jaruzelski kommunista diktatúrája ellen a lengyelek.) Caplattunk a sötét ruhás, néma varsóiak nyomában, mikor is újabb templomhoz ért a menet. A bejárat előtt itt is ott volt a bíboros-prímás kétembernyi virágkeresztje. A templomból újabb és újabb nők és férfiak jöttek elő, s mit sem törődve a szakadó esővel, előbb halkan, aztán egyre hangosabban énekelték a Solidarność himnuszát. Közben pedig mécseseket gyújtottak, s helyeztek el a kereszt tövében. No meg nejlonfóliába csomagolt, tenyérnyi arcképeket. A pápáét, és egy bajuszos fiatalemberét, bizonyos Lech Wałęsa képét. Még láttuk, ahogy a tömeg távoztával a Szolidaritás vezérének képmását villámgyorsan összeszedték a templomfalból kilépő civil ruhás rendőrök.
Bluesban a szabadság
A Tudomány és Kultúra Palotájának felhőkarcolója akár egy vörös csillagban végződő óriási fallosz. Mindannyiszor lenyűgözött és megdöbbentett ez a megalomán torony, amit a szovjetek, a moszkvai Lomonoszov egyetemet lemásolva, ajándékban építettek még az ötvenes években. Körülötte hatalmas, kietlen, lebetonozott térség, amit a föld alatt rafinált alagút-labirintusok hálóznak be, akár egy égig érő fa gyökerei. A tömzsi, henger alakú Sala Kongresowát, a varsói Jazz Jamboreek szentélyét, ahol a Rolling Stones már a hetvenes évek elején játszott, mintha csak utólag ragasztották volna az épületkolosszushoz. Természetesen itt lépnek föl majd a chicagói zenészek is.
Most is, mint annyiszor, hátulról próbáltunk belógni, csakhogy a máskor tárva-nyitva álló, háromméteres magas vaskaput lelakatolták, és egy őrbódét állítottak föl mellette. Talpig fölfegyverzett rendőr dugta ki az orrát, s kérdezte, mit akarunk. Egy Fejér Megyei Hírlapos tudósítói igazolvánnyal hadonászva a szeme előtt, buzgón magyaráztam, hogy "press", meg "gazeta", mire végre hajlandó volt telefonálni. Fiatal csóka jött elő egy szál ingben, s úgy vacogott, hogy hangosan koccantak össze a fogai, miközben elgondolkodva hallgatta a mesénket. Tuti, hogy nem értett belőle egy szót sem, de annyit talán mégis, hogy magyarok vagyunk, és mindenáron be szeretnénk menni. Egyszer csak elvigyorogta magát, és belekezdett a polak-wegier dwa bratanki rigmusba. Ez nekünk ugyanazt jelentette, mint Aladinnak a szezám tárulj!
Benyitottunk egy szürke vasajtón, s a futballpályányi színpad hátsó traktusába kerültünk. Elöl a fényben lengyelek tolták a bluest, a függönyök takarásában csillogóan fekete férfiak skubizták a műsort. Amint észrevettek, mosolyogva biccentenek felénk, aztán egyikük odajött hozzánk, bemutatkozott, ő volt a chicagóiak menedzsere. Fülig ért a szája, amikor megértette, hogy mi nem éhesek (hungry) vagyunk, hanem Magyarországról (Hungary) jöttünk.
A fal mellett és az erkélyen kétoldalt géppisztolyos katonák álltak. Aztán a dzsemborikról már jól ismert csokornyakkendős műsorközlő, egy kimondhatatlan nevű Adam a leírhatatlan ováció közepette bekonferálta a Chicago Blues Festival-t, majd még mondott valamit, mire éktelen füttykoncert tört ki. Szomszédaink kézzel-lábbal és tört angolsággal magyarázták, amiatt a felzúdulás, hogy a városparancsnokság csak éjjel 11-ig engedélyezte a bulit. Lassan már tíz óra, és a chicagóiak még el sem kezdték. Végre a színpadon volt az első amerikai banda, egy nagydarab félvér szólógitárossal. A fauntos négynegyedekre egy emberként szökkent talpra a terem, a lengyelek úgy ropták, mintha valami táncos helyen lettek volna. A fegyveres katonák is önfeledten verték bakancsos lábukkal a taktust.
Magam sem tudtam, valóság-e, amit látok, vagy csak egy film pereg a szemem előtt. Töpörödött fekete bőrű öregember állt a mikrofon előtt, igen, minden bizonnyal ő az, J. L. H. Mögötte, a színpad homályában, de azért láthatóan, egy széken színes lebernyeges, folyton mosolygó néni, alighanem Hooker papa felesége. A nyitó blokk után egy pillanatra újra bejött a konferanszié: éjfélig meghosszabbítva az extázis. Bejelentésére fergeteges üdvrivalgás tört ki, s mintha csak Hooker papa is sejtette volna, miről van szó, holott talán azt sem tudta, melyik európai városban van, rátett még egy lapáttal. Gitárral a kezében a zenekari árok vörös plüssel bevont peremén csoszogott előre, akár egy rozoga, de időtlen kefekötő. A felhergelt publikum a szó szoros értelmében ott hevert a lábai előtt. Ami nem sikerülhetett soha Jaruzelski tábornoknak, az Mr. Blues Hookernek gyerekjáték volt.
Ki nem szarta le a szükségállapotot, a kijárási tilalmat?! Bluesban a szabadság, bluesban a vigasz! Ekkora bulit még nem pipált a Sala Kongresowa, pedig Keith Jarrett, Sonny Rollins vagy éppen a skótkockás zokniban flangáló Don Cherry sem volt azért semmi. Miles Davisről nem is beszélve, akit évekkel később egymás után kétszer is volt szerencsénk látni-hallani. De akkor, azon a reménytelenséggel teli kora éjszakán Hooker papa győzött! , a blues zseniális öregemberének megadta magát Varsó lázadó népe! Na meg, kénytelen-kelletlen óránként engedélyezve a koncert hosszabbítását, a diktatúra városparancsnoksága is. A vörös plüssülésekről egyként pattant fel a zsúfolásig telt terem. Mindenesetre, ha nem is ültek a katonafiúk ölébe a lányok, elbűvölő érzékiséggel táncolták körbe őket.
Másnap, aki élt és mozgott a turistaszálló társalgójában, a tévé előtt ült. Aznap temették a Kreml fala mellé a Nagy Testvért, a dzsungelszemöldökű Cselszövőt. A húgyfoltos sliccből a Nagy Októberit elővevő „ferdeajkú vén trotty”-ot, ahogy Petri György ikonikus versében Brezsnyevet nevezte. A lengyelek kajánul vigyorogva kommentálták a nem mindennapi történelmi burleszket, s amikor a köteleken lefelé eresztett koporsó hirtelen megbillent, s Leonyid Iljics teteme a sír falának ütődött, többeknek a könnye is kicsordult a röhögéstől.
(Varsó, 1982. november 12-17.)
