A bőrömön érzem az EU és a magyar kormány csatáját a felzárkóztatási pénz kapcsán. Ami pont fordítottja az ismert mondásnak: jutni jutna, csak nem jár. Bécsben élünk, s azon maroknyi (vagy tán egyetlen) magyar közé tartozom, aki innen dolgozik oda, vagyis forintot keresek és eurót költök. Így aztán elég egy rosszabb kormányzati reakció vagy EU-s fenyegetés, az elszálló árfolyam miatt máris drágább a vacsora.
Ezt persze otthon is érezném, csak áttételesebben és lassabban.
Ilyenkor kínomban azon nevetek, hogy tizenhat éve még úgy vettem fel a svájcifrankos hitelemet, hogy abban bíztam, pár év és bevezetjük az eurót. Akkor legalább még napirenden volt.
A zsebem azt diktálná, hogy a magyar kormánynak drukkoljak, az eszem meg azt, hogy a küzdelem kilátástalan, tehát mihamarabb keressek itt állást, és ne bíbelődjek tovább a magyar nyelvvel szerzőként, szerkesztőként. Hiszen itt csupán a látszat mértékéről van szó: képes-e olyan, a valóságra nagyban hasonlító trükköt bevetni a kormánypárt, hogy annak még hitelt tudjon adni a látszatokat megelégelő EU. Eddig mindig sikerült, vagyis úgy győztünk, hogy közben majd belerokkanunk. A drága vacsora ellenére – a még drágábbat elkerülendő – mégis azt szeretném, ha az európai klub szigorúbb lenne a tagságot elvileg összetartó elvek és eszmék iránt. Persze annak jobban örülnék, ha a nyomásgyakorlást, az elszámoltatást, a jogállamiság védelmét nem kívülről kellene elvégezni, hanem négy fal között játszanánk le a meccset, netán ha a kormánynak lenne annyi önkontrollja, netán nagyvonalúsága, hogy a kérdés fel sem merüljön. De ezeken az illúziókon már rég túl vagyunk.
Mindig otthon derül ki számomra, hogy mennyire egyenlőtlen a küzdelem. Szatmárnémetiben, a Fidesz elszánt hívei között mindig feltűnőbb a rezignáltságom, egyszerűen nem tudok mit kezdeni a rajongással. Ahogy ők sem azokkal a tényekkel, amelyek ellentmondanak a szépen felépített világképüknek. Cypher jut eszembe a Mátrixból, aki inkább elárulta a társait csakhogy visszatérhessen a gépek által kreált virtuális valóságba. Fontosabb volt a nem létező steak íze, mint a szabadsággal járó sok-sok macera. Meg is kapta a jutalmát, amerikai elnökként térhetett vissza a látszatok közé. A hívek között is ezt látom: teljhatalmú elnökként élik ki egyszemélyes diktatúrájukat a saját világukban. Nincs ellentmondás, nincs önálló gondolat, a distancia és kritikai szellem gyanús, libsi fogalmak. A hit kényelmét nem zavarhatja meg semmi.
Vannak pillanatok, amikor őszintén irigylem őket. Hiszen de jó lenne beletemetkezni abba, hogy mi vagyunk a konzervatív világ reménysége, a Nyugat titokban tőlünk tanul, igazi politikai látnok áll a kormányrúd mögött, és csak idő kérdése, hogy a forint legyen a világ legkeményebb valutája. Igen, néha én is vágyom a mátrixra, az olcsóbb vacsorára. De mit tegyek: mindenem a piros pirula felé hajt, a lázadás és a kételyek felé. Csodaország valutája számomra elviselhetetlenül drága. És csak szurkolni tudok, hogy a valóság egy napon a többség számára is megfizethetővé válik.