– A kitüntetése irányította a figyelmét Harangira, vagy már korábban belebotlott?
– 2011-ben jelent meg egy kötetem, A „Baross Köztársaság” 1956. A VII. kerületi felkelőcsoportok címmel. Mivel minden résztvevőről írtam egy rövid életrajzot, az ő élettörténetének is utána jártam, már akkor láttam, micsoda jómadár. A felkelők sem mind szent emberek, voltak köztük csibészek is, de ilyen figurával, aki ennyire gátlástalanul árult el, súgott be embereket mindenféle oldalról mindenféle oldalnak, azóta se találkoztam. Ezért írtam róla cikket az Élet és Irodalomba meg a Beszélőbe. Ekkor hallottam Karsai László történésztől, hogy ez az ember 2012-ben a nagy tekintélyű izraeli Jad Vasem intézettől megkapta a Világ Igaza kitüntetést, amit a holokauszt alatt az életük kockáztatásával zsidókat mentő nem-zsidóknak ítélnek oda. Csodálkoztam, hogy ez az alaposságáról ismert intézmény nem nézett utána olyan levéltári és egyéb forrásoknak, amelyekből kiderül, hogy Harangi ebben a dologban is kettős játékot űzött, hiszen a mentései mellett rengeteg üldözöttet fel is adott a nyilasoknak.
– Próbálta felhívni erre a Jad Vasem figyelmét?
– Természetesen, és mások is jelezték az intézetnek az írásaimat, a kitüntetés revízióját kérve. A Jad Vasem kutatója, Frojimovics Kinga is ezt javasolta budapesti kutatómunkája után, de az akkori vezetés nem tulajdonított jelentőséget a dolognak. Ez is motivált a könyv megírásában. El kell mondanom, hogy az új igazgató, Naftali Deutsch segítette a munkámat, rendelkezésemre bocsátotta Harangi teljes dossziéját. De a revízió ügye egyelőre parkolópályán van.
– Hogyan kerültek ezek a beszámolók a jeruzsálemi intézethez?
– Magától Harangitól, aki nagyon akarta a kitüntetést. Gyűjtött hozzá anyagokat, visszaemlékezéseket, támogató leveleket. Mellékelte a Svéd Vöröskeresztes igazolványt, és megírta a saját életrajzát is, ami egyébként fontos forrás, mert alig tudunk valamit az életéről, még a periratokban sincsenek róla dokumentumok. Hihetetlen, mennyire tudott manipulálni az iratokkal. Persze a svéd követségen írnok volt, talán ott figyelte meg a lehetőségeket. Mindenesetre később, a fogságában okiratokat hamisított, különféle nyilatkozatokat csikart ki emberektől – egy ideig sikeresen. Néhány évnek el kellett telnie, hogy a megtorló hatóságok rájöjjenek a turpisságaira. 1969-ig lehet nyomon követni őt az iratokban. Ezt követően már csak 1985–86-tól kerül elő ismét: az akkori feleségével ingatlant vett Pázmándon, a faluban összebarátkozott Kerkuska Csabával, aki engem arról tájékoztatott, hogy Harangi a múltjáról ódzkodott bármit elmondani, csak az derült ki róla, hogy nagyon szeretett volna megkapni valamilyen díjat. Kerkuskáék nagyapjukként tekintettek rá, a falusiak is szerették. Senki se tudott a múltjáról.
– Ezek szerint mindig el tudta adni magát jó embernek.
– Az ő „foglalkozásánál” ez alapvető képesség. A bizalom megszerzése. Az igazán érdekes az, hogy amikor valahol lebukott, annak se lett következménye. Börtöntársai is gyanították, hogy jelent róluk. És ha ott valaki gyanússá válik, arról futótűzként terjed a hír a kiszabadultak körében is. De róla nem terjedt semmi, fogalmam sincs, hogy lehetett ez. 1961 után, mikor „Kecskeméti” néven az állambiztonságnak jelentett, őt magát is meglepte, mennyire bizalmasan tárja fel előtte külföldi kapcsolatait egy volt rabtársa. Ekkoriban egyébként főleg egykori nyilasokról adott információkat. A jelentéseiből érdekes kép bontakozik ki a sorsukról, gondolatvilágukról.
– Itt akkor melyik oldalra álljunk?
– Egyikre se. Bár én a magam részéről az elvtelen árulókkal szimpatizálok a legkevésbé. Bármilyen ordas eszme képviselőjével előbb állnék szóba, mint egy ennyire jellemtelen figurával.
– Nem tekinthetjük egyszerűen köztörvényes bűnözőnek, aki belesodródott a történelem viharaiba?
– Kétségtelen, hogy már fiatal korában ült lopások és orgazdaság miatt, 1953-ban pedig betörések juttatták börtönbe. De nála az a lényeg, hogyan viselkedett a történelem viharaiban. Akkor is csak az anyagi haszon érdekelte, ám emberek életével játszott érte, a legcinikusabb módon.
– Viszont nem kerülte az éles helyzeteket. A nyilas uralom alatt nem volt életbiztosítás zsidók megmentésével ügyeskedni, 1956-ban pedig egy felkelő csoporthoz állt be.
– Az „ügyeskedés” rengeteg zsidó feladását is jelentette, amiért háborús bűnösként ítélték el. 1956-ban pedig a forradalmárok szabadították ki a börtönből, ahol éppen köztörvényes büntetését töltötte. A Baross téri csoport tagjai közül korábban együtt ült pár emberrel, hozzájuk fordult. Nemzetőrségi feladatok közül csak egészségügyi szolgálatot vállalt, ám valójában a forradalom napjaiban kizárólag az okmányai visszaszerzéséért fáradozott. Majd november 4-én hajnalban azonnal elárulta a szovjeteknek, hol vannak a társai tűzállásai. Később a jelentéseivel segítette egy csomó felkelő letartóztatását. Nem nagyon tudom mentegetni azzal, hogy a viharos tengerben szerette keresni a nyugalmat, hiszen rendre másoknak ártott. 1961–69 között is jelentett, ekkor már hálózati informátorként. Mint „kompromittált személyt” könnyen beszervezték, de nagyon úgy tűnik, kifejezetten élvezte ezt a megbízatást.
– A nagy társadalmi-politikai változások során nem csinálnánk mi is hasonlót? Megtagadnánk a múltunkat, elveinket, olykor helyzeti előnyökért még mutogatnánk is vádlóan másokra.
– Ez mégsem tekinthető árulásnak, mert ilyenkor új törvények születnek, megváltoznak a hivatalos értékek, és azokhoz alkalmazkodunk. Ez kényszerítő erő. Nem várható el az emberektől, hogy szembeszálljanak vele. Betartjuk az új előírásokat, és fokozatosan talán azonosulunk is velük. Ez történt annak idején a zsidótörvényeknél is.
– Harangi viszont elmondhatta magáról, hogy jellemtelenség ide, árulások oda, legalább néhány zsidót megmentett. És valamennyire segítette az 1956-os felkelést is.
– Jó, én se azt állítom, hogy ő volt a legnagyobb gazember a világon. A történelmi tragédiákért mások felelősek, de az emberek szolgalelkűsége sem teljesen elfogadható. Kétségtelen, hogy Harangi megmentett embereket. Minden jel arra utal, hogy döntően pénzért, anyagi érdekből, bár vannak önzetlen segítségről beszámoló visszaemlékezések is. Valószínűnek tartom, volt annyira előrelátó, hogy a távolabbi jövőben megszerezhető jó pontokért is megmentett néhány üldözöttet. Nem ismerjük pontosan az indítékait. 1956-tal kapcsolatban pedig nem tudni semmilyen dicső tettéről. De akárhogy is, a pávatánca során elkövetett bűnei egyértelműen a negatív irányba billentik a mérleget. Számtalan ember haláláért, meghurcolásáért felelős.
– Magában a pávatáncban viszont ugyanazt a túlélési, nyerészkedési ösztönt lehet felismerni, amelyet a politika is előszeretettel képvisel. Kiad üzleti előnyökért egy baltás gyilkost, elnéző egy katonai agresszióval kapcsolatban...
– Valóban, egyetlen állam sem tudja függetleníteni magát megalkuvásoktól, olykor számára nem elfogadott érdekek alkalmi támogatásától. Egy kis országnak pedig különösen érzékenyen kell reagálnia arra, mi történik a környezetében, hogyan maradjon talpon a világhatalmi konfliktusokban. Nehéz meghatározni, meddig elfogadható az ezzel kapcsolatos manőverezés. De úgy érzem, a mai magyar politika már nagyon a határ közelében táncol. Kereszténynek, európainak vallja magát, de anyagi haszonért kész szolgálatokat tenni az iszlám világ agresszívabb régióinak, vagy orosz és kínai érdekeket képviselni Európában. Talán mások is simliznek, csak jobban leplezik, de én itt élek, ezt látom közelebbről, és elfogadhatatlan számomra ez a szintű elvtelenség.
– Mit gondol a politikai közbeszédben egyre jobban terjedő hazaárulózásról?
– Nem lehet komolyan venni, de azért nem vicces. Hazaárulónak nevezni ma valakit egyrészt kirekesztő, másrészt és mindenekelőtt antidemokratikus szemléletet tükröz, hiszen lényegében annyit jelent, hogy ha valaki nem ért velem egyet nemzeti kérdésekben, az ellenség. Ma a kormány és a hozzá közeli csoportok úgy állítják be magukat, hogy ők képviselik a hazát, ők a nemzet. És akik más elveket, fejlődési stratégiát képviselnek, hazaárulók. Igaz, az ellenzék is használja a szót a keleti nyitás egyes lépései kapcsán. Ez egy teljesen abszurd minősítés. Én viccből szoktam használni, ha valaki nem ért velem egyet, tréfálkozva azt mondom neki, hazaáruló vagy.
– Önt az életében megkörnyékezte valamikor, bármilyen szinten az árulás lehetősége? Amikor tapasztalta a választás kényszerének morális terhét?
– Nem, soha. Úgyhogy mondhatják, így könnyű tisztának lenni. Nyilván a neveltetésemnek is köszönhetem. Édesapám 1956 után meghurcolt, börtönviselt ember volt, de az árulkodást mindenki tiltotta a családban. Nálunk cserkész szellemiség uralkodott. Borzasztó erősen vett körbe ez az erkölcsi bástya, tehát az árulás sose fordult meg a fejemben, de még az sem, hogy elhódítsam valamelyik barátom barátnőjét. Másrészt a sorsom is megkönnyítette, hogy ne essek kísértésbe. Rossz tanuló voltam, a rendszerváltásig főleg a fizikai szektorban dolgoztam, a pártállamban semmilyen értelmiségi állás nem vonzott, tehát nem volt olyan indíttatásom, amiért könyökölnöm kellett volna. Nem is kerültem olyan helyzetbe – hál’ istennek –, hogy másokról döntsek.
– És ha megtudja valakiről, hogy ügynök volt, besúgó, képes lenne valamilyen emberbaráti okból szemet hunyni fölötte?
– Nem, azt feltárnám. Jobb, ha tudjuk az igazságot. A leszámolás, az utólagos törvénykezés idegen tőlem, de fontosnak tartom, hogy az árulások nyilvánosságra kerüljenek.
Eörsi László
1955-ben született Budapesten, apja Eörsi István író. Mezőgazdasági szakközépiskolában érettségizett, a rendszerváltásig elsősorban fizikai munkát végzett. 1991-ben szerzett diplomát a szombathelyi Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskolán. Ezután felszámolásáig az 1956-os Intézetben dolgozott. Fő kutatási területe a forradalom budapesti eseménytörténete, amelyről több könyvet, tanulmányt, cikket publikált. Jelenleg nyugdíjasként az 1956-os Intézet Alapítvány és a Wesley János Egyház- és Vallásszociológiai Központ kutatója.
