Van, aki szinte megszállottan gyűjti, más viszont ösztönösen irtózik tőlük. Mi a kettő között ingadozunk a lomok ügyében. Egy ideig gyűlik, gyűlik és ülepedik, guanóként rakódnak az emlékeket hordozó tárgyak garázsban, kamrában, pincében, a lakás rejtett zugaiban. Nem beszélve azokról a kacatokról, amelyek alól kihúzták az emlékezést, és így értelmüket vesztették, szinte felismerhetetlenek már, nem tudni honnan és miért kerültek oda, csak tippelni tudunk.
Úgy történt, hogy hazamentem egy hétre Szatmárra, mert így szép lassan nekifoghatunk a Porfelhő vagy Fecskemadár hadműveletnek, amelynek legvégén anyám majd beül egy autóba és szépen átgurul, átköltözik Budapestre. Csakhogy addig fel kell számolni, szortírozni és összecsomagolni egy életet, amely negyvenhat évig egy helyhez kötötte. Hiszen úgy négyéves lehettem, amikor hosszú kacskaringók után, a moldvai Radócból, Nagykároly érintésével végre letelepedhettünk a szatmári lakásunkban. Anyám kolozsváriként érkezett Szatmárra, vagyis egy nagy és nyüzsgő egyetemi központból telepedett át egy kispolgári, csöndes és nem túl nagy hullámokat vető mezővárosba. Állítása szerint soha nem érezte igazán otthon magát a városban, hiába élte le élete nagy részét a falai között, megkedvelte, de nem szerette meg igazán. Vélhetően ebbe az érzésbe belejátszik az is, hogy a szatmári apám, aki soha nem akart máshol élni, főként nem a számára mindig is túl átláthatatlannak és lármásnak ható Kolozsváron, már nincs közöttünk. S ezzel, mintha a város is elvesztette volna maradék vonzerejét.
A hadművelet első lépéseként a garázs kiürítését tűztük ki célul. Azt a garázst, amely apám halála óta használaton kívül tölti a mindennapjait (főként úgy, hogy eladtuk a benne álló autót). A tárgyak, ha magukra maradnak, sajátos bosszút állnak: elkezdik élni a maguk életét. Kinyithatatlanul beragad az ajtó, kövér pókhálók növik be a zugokat, a por alatt pedig mállani, foszlani kezd minden, mintha az egykor oly összetartó elemek végképp búcsút akarnának inteni egymásnak. Rendszerető ember legszívesebben hozzá sem nyúlna semmihez. Anyám is ilyenkor előremenekül, máris szerzett pár embert, akik majd összepakolnak és elhordanak mindent, és mégis fel is sepernek maguk után. Vagyis nekünk csak annyi a dolgunk, hogy beengedjük őket.
Én voltam az, aki amellett kardoskodott, hogy talán mégis illene előbb megnézni, hogy mit engedünk el, hátha van olyasmi is a lomok között, ami még értékkel bír. Ehhez viszont meg kell bolygatni az enyészet rendjét, port nyelni és izzadni, a sok kacat közül kiguberálni azt, amihez még történet kötődik. Elméletben nagyon szép és megható, a gyakorlatban viszont sok szentségeléssel jár. Anyám is eléggé kétkedve nézte, hogy mi lesz ennek a vége, mindaddig, amíg ki nem derült, hogy az egyik zugban még mindig itt vannak azok a holmik, amelyek nagymamám halála után kerültek a garázsba. Azokat még apám pakolta össze annak idején, mert gyorsan kellett végezni, anyám viszont nem lett volna rá képes érzelmek, főként sírás nélkül.
Ahogy elkezdtük felbontogatni a szinte már alaktalanná vált dobozokat, máris ránk zúdultak az elmúlt évtizedek eltemetett történetei. Előkerült egy lila-aranyszínű teáskészlet, amely még a dédnagymamámé volt. Ez volt az egyetlen, kezdett el mesélni máris az anyám, amelyet sikerült kimenekíteni a kolozsvári villából. A híres Kaáli Nagy família itteni leágazása, amelynek egyik sarja volt a dédnagymamám, gazdag és nagypolgári életet vitt, ennek része volt a számomra már csak az elbeszélések szintjén létező villa is a város egyik legszebb részén. Állítólag a második világháborúban a németek itt játszottak céllövészeti versenyt a kristálynemükön és porcelánokon, a nagyapámnak csak ezt a készletet sikerült megmentenie valahogy. Majd túlélt kommunizmust és rendszerváltást, szűk vagy bő száz évet, kinek hogy, és csak hajszálon múlt, hogy nem végezte most a szemétben.
Nem tudnám megmondani, hogy a készlet mennyire lehet értékes egy kívülálló, netán egy régiségkereskedő szemében, aki semmit sem tud a sorsáról, pusztán azt nézi, hogy hiánytalan-e, esett-e csorba valamelyik csészén. Számomra az a múlt villant fel a pókhálók alatt, amelyről azt hittem, hogy csak történelemkönyvekbe való, távoli és holt idő. A kezemben tartva mégis elevenebbnek tűnt bárminél, olyan volt, mint egy számos akadályon átvergődött, elképzelhetetlen veszélyeket legyűrő kis jószág, amely most vaksin pislog a hirtelen rázúduló fényben. Egy nagy túlélő, amely talán többet tud az ember különös és szeszélyes természetéről, mint én, akiben eleven vér kering. Mindketten meghatódva néztük. A lom a szemünk láttára alakult át a legszemélyesebb kincsé. Visszafordíthatatlan kötődéssel. A maga halk és visszafogott módján arra szólított fel, hogy kötelességünk emlékezni. Azokra is, akiket talán sosem láttunk. Ahogy Elise Wilk drámájában mondja az immár halott narrátor: „Azért vagyok még itt, mert még valaki gondol rám.” Különben tényleg nem marad más csak por és hamu utánunk. Levakarhatatlan pókháló és kosz, amit még a szappan is nehezen old fel.
