Bázisát elsősorban a szakmunkásság alkotta, amely többnyire idegen eredete, erős koncentráltsága és elsősorban a saját érdekeire koncentráló politikája miatt évekig meglehetősen elszigetelt volt a magyar társadalomban. Ideológiáját elsősorban a Bernstein-féle „gazdasági materializmus” határozta meg, amely szerint a szocializmus feltételei evolúciós fejlődés során, automatikusan jönnek létre. Úgy vélték„ az emberiség jövőjét a legfejlettebb országokban kovácsolják”, ezért követni kell az azokban működő szociáldemokraták politikáját, támogatni kell a fejlődést elősegítő polgári demokratikus átalakulásért folyó társadalmi harcokat.
A polgári átalakítás programja – elsősorban a változások alapjának tekintett általános választójogért vívott küzdelem – lehetőséget teremtett az olyan demokratikus polgári pártokkal való együttműködésre, amelyek mérsékelt vagy radikálisabb reformok megvalósításával igyekeztek saját politikai-gazdasági törekvéseiket érvényesíteni. Az együttműködéstől korábban teljesen elzárkózó politika elvetését Kunfi Zsigmond azzal indokolta, hogy az együttműködéssel „a polgári pártok működését is abba az irányba tereljük, amely a választójog felé vezet.” Bár az együttműködésben hullámvölgyek és kudarcok is voltak, nem vitatható, hogy ennek a politikának eredményeként a szociáldemokrácia gondolatai széles körben elterjedtek és kovászaivá váltak az általános útkeresésnek
Átalakultak a potenciálisan szövetséges polgári pártok programjai is. A Jászi Oszkár vezette radikálisok szűk értelmiségi bázisa a kapitalizmus megreformálásának szükségességét is elfogadta. „A mai viszonyok tarthatatlanok, a kapitalizmus túlnyomó részében betegség és nem fejlődés többé” – állapították meg. A Vázsonyi Vilmos vezette Demokrata Párt elsősorban a városi kispolgárság érdekében akart „népállamot”, azaz az egyre fojtóbb politikai-gazdasági hatalom gyökeres átalakítását. Alkalmi szövetséges volt a parlament legjelentősebb ellenzéki pártja, az „Egyesült Függetlenségi és 48-as Párt” is, amely ekkorra már elfogadta a kiegyezést. Heterogén bázisa tarka programot eredményezett, amelyben a progresszív adózás, a főrendi ház reformja és az általános választójog is helyet kapott. A párt belülről is megosztott volt. A Károlyi Mihály és Holló Lajos vezette csoport békepolitikát követelt, francia közeledéssel és a liberálisabb nemzetiségi elképzelésekkel kívánta megőrizni a magyar uralkodó osztály hatalmát, az Apponyi Albert-féle csoport szorosabb német kapcsolatokat és mérsékelt reformokat akart, hogy megerősítse Magyarország vezető szerepét.
A világháború, elsősorban az 1917-es oroszországi forradalmak történelmi eseményei világossá tették, hogy a radikális társadalmi átalakulások elkerülhetetlenek. A februári orosz forradalom győzelme nyomán Tisza István megbuktatására széles szövetség jött létre, amelyben a szociáldemokraták reformpolitikájuk megvalósítását tűzték ki céljukként. Ez azonban egyre jobban elmaradt a tömegek követeléseitől, elsősorban az azonnali béke vágyától. Az 1917-es „szocialista” forradalom összeegyeztethetetlen volt a szociáldemokrácia addigi ideológiájával és politikájával. A pártvezetés nem fordulhatott nyíltan szembe a bolsevikokkal, elfogadta, hogy az a sajátos orosz viszonyok között helyes lehetett, de Marxra hivatkozva hangsúlyozták, hogy végső győzelmet csak akkor lehet aratni a burzsoázián, ha megérlelődik a polgári termelő mód megszüntetésének szükségessége és nemcsak annak tárgyi lehetősége (Szocializmus, 1918. 1. Marx és a proletárság diktatúrájának problémája).
A párt ideológiai megosztottságát jelezte, hogy amíg jobboldala szerint „ma még nem látjuk azokat az előfeltételeket, amelyek a polgári társadalmat el tudnák pusztítani és helyébe a szocialista társadalmat tudnák tenni”, a baloldal szerint „az orosz revolúció megmutatta a harc módszerét, a forradalmat, a harc célját, a proletárság diktatúráját” (Szocializmus, 1918. 2. Pogány József). A Kunfi körül kialakult centrista irányzat sem hitt a proletárforradalom időszerűségében, de abban igen, hogy a mezőgazdasági népesség megnyerésével, az azonnali béke követelésével alkotmányos úton is megszerezhető a hatalom.
Az 1918 áprilisában elért mérsékelt választójog már kevés volt az orosz példa nyomán radikalizálódott tömegeknek. A párton belül és azon kívül számos olyan csoport jött létre, amelyik szemben állt a pártvezetéssel és mélyreható azonnali változásokat követelt. Egységes elképzelést azonban nem alakítottak ki, ösztönös harcot folytattak és csak időnként és rövid időre tudtak hatni szélesebb tömegekre.
Az 1918 őszén bekövetkezett háborús vereség nyomán a demokratikus átalakulás és a külpolitikai igények összekapcsolódtak. A dualista berendezkedés széthullott, a hatalom a Károlyi körül csoportosult tábor kezébe került, amelyik azonnali békét, nemzeti függetlenséget és földosztást ígérve a szociáldemokrata párt támogatásával megkísérelte a polgári demokratikus Magyarország létrehozását. Az addigi Európát szétbomlasztó nagy-és kishatalmi érdekküzdelmek között azonban ez az ingatag társadalmi-politikai alap már nem volt elég tartós ahhoz, hogy megakadályozza a szélsőbal, majd annak megdöntése után a szélsőjobb hatalomra kerülését – a demokratikus polgári állam létrehozása lekerült a politika napirendjéről.
Történelmi tanulság, hogy a szétaprózott magyar társadalom kisebb politikai érdekcsoportjai és a magyar szociáldemokrácia nem voltak képesek egy olyan stratégiai együttműködésre, amelyik szilárd alapja lehetett volna egy demokratikus politikai rendszerváltásnak. A váratlanul bekövetkezett történelmi fordulat nem adott időt ennek kimunkálására. Az önmagát túlélt konzervatív hatalomnak sem volt a korábbitól eltérő jövőképe – addig odázta el az elkerülhetetlen változtatásokat, míg a hatalma összeomlott. A világváltozások örvényébe került országnak a vészhelyzetben nem volt valóságos vezetése, védtelenül sodródott a különféle politikai érdekcsoportok, a hazai és a nemzetközi politikai kalandorok küzdelmeiben.
