Azon a napon, amikor a kormány javaslatot tett az 1993-as szociális törvény módosítására, Ferge Zsuzsa Szabadegyetem indult a Hilscher Rezső Egyesület és a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár kezdeményezésére. Az ötletgazdák – Talyigás Katalin, Hegyesi Gábor és Hubai László – nem véletlenül adták "A társadalompolitika feltűnő és eltűnő reményei" címet az előadás-sorozatnak. Csupa nyugtalanító kérdésre keresik a választ. Van-e létjogosultsága a rendszerváltás éveiben kialakult társadalompolitikának, megőrizhető-e valamiféle folyamatosság, vagy legalább annak illúziója? Mi maradt meg a szociális gondoskodásból és az állami szerepvállalásból? Vannak-e még az egykori Esély műhelyhez hasonló fórumok és közösségek? Hihetünk-e a kevesebb egyenlőtlenség, több szabadság eszméjében? Folytatható-e a Ferge örökség?
A közelmúltban benyújtott törvényjavaslat nem ad okot optimizmusra. Eddig a rászorulók ellátása elsősorban az állam és az önkormányzatok felelőssége volt, és ebben az állam, mint finanszírozó, s az önkormányzat, mint végrehajtó vett részt. Ezen most úgy akar változtatni a kormány, hogy az egyén első helyen lesz felelős a szociális biztonságáért, az állam legfeljebb végső menedéket nyújt, miután a család, az önkormányzat és a karitatív szervezetek rendre csődöt mondtak. Vége a „dologtalan semmittevők” jó világának, akik csak bezsebelik a segélyt munka nélkül, hangzik az egyik oldalon. Magunkra hagytak minket, ráadásul súlyos válság idején, amikor éppen a legnagyobb szükségünk lenne segítségre, mondják a másikon.
A kártyalapok efféle leosztása egyáltalán nem meglepő, tökéletesen illeszkedik a kormány szociálpolitikájába. A miniszterelnök pontosan kijelölte az utat, és nyilvánvalóvá tette, hogy a magyar társadalompolitika három pilléren nyugszik. Első a munkaalapú társadalom: „Ez egy munkaalapú társadalom. Sose használjuk a welfare society (jóléti társadalom – L. K.) kifejezést, nekünk ez rendkívül gyanúsan hangzik, hiszen mindenki szeretne welfare-ben élni, csak az kérdés, ki termeli meg a pénzt hozzá. És a welfare egy gyanús dolog, ami arról szól, hogy aki nem dolgozik, az is kap pénzt attól, aki dolgozik, amit mi nem szeretünk, ezért mi welfare society helyett workfare societyt (munkaalapú társadalmat – L. K.) építünk" – nyilatkozta Orbán Viktor október 11-án a Német Kereskedelmi és Iparkamarák Szövetségének rendezvényén Berlinben.
Világos és egyszerű beszéd, van eleje, veleje, konklúziója: aki nem dolgozik, ne is egyék. S egy nagy igazsága: a vesztesek megsegítését valakiknek mindig meg kell fizetni. Ez már csak így van, csak úgy adhatunk, ha valakiktől elveszünk. Ezért gyanús a „welfare”.
Mert kitől is kellene elvenni? Nyilván a jómódúaktól, a hazai társadalompolitika nyerteseitől, akik azonban egyáltalán nem örülnének ennek. Nyertesek bőven vannak, ez tagadhatatlan. A jól kereső, fiatal, sokgyermekes családok, akik soha nem látott mértékű gyermek- és családi támogatást és adókedvezményeket kaptak a meglévő jólétük további gyarapítására, valamint a felső-középosztály tagjai tartoznak a győztes csoportba. Ők bizonyára áldozatvállalás nélkül szeretnék megőrizni előnyös helyzetüket, és nem bánják, hogy aki fent van, az mindent visz, aki lent van, az legfeljebb közmunkát és végső esetben szociális segélyt kap. A járvány és a gazdasági válság miatt százezrek lettek munkanélküliek önhibájukon kívül az elmúlt években, olyan művészek, kisvállalkozók, szolgáltatók és alkalmazottak, akik semmi egyébre nem támaszkodhatnak, mint arra, amit a munkájuk révén megszereztek. Őket vagy az állam védi meg a válság idején, vagy nem védi semmi. Legfeljebb ideig-óráig számíthatnak családi vagy baráti segítségre, mert nincsenek tartalékaik, nem készültek fel a válsághelyzetre, egy-két hónap alatt teljes létbizonytalanságba kerülhetnek. A munkanélküliek juttatásait mégis csökkentették, kétharmaduk semmilyen támogatást nem kap az államtól, kihullottak a rendszerből. Az Európai Bizottság tett ugyan javaslatot a szociális minimumjövedelem bevezetésére, amely a bajba jutottak megélhetését biztosítaná, de erre itthon semmi esély nincs.
Az állami társadalompolitika második pillére a család. „Tehát a magyar individualista. De a magyar fejben a legfontosabb a család. Individualista és családközpontú. Ezért a mi társadalompolitikánk középpontjában a család, a tradicionális család áll. (...) a munkán keresztüli adókedvezményekkel finanszírozzuk a családokat, de a középpontban a család és annak szentsége áll, amiből nem lehet tréfát csinálni, amiből nem lehet viccet csinálni, hanem azt tisztelni kell” – mondta ugyanott a miniszterelnök.
Az individualizmus és a családközpontúság összekapcsolása meglepő gondolat egy konzervatív politikus részéről, de ettől most tekintsünk el, és koncentráljunk a lényegre. Jóban-rosszban a családra támaszkodni, az ember legelemibb vágya. Ugyan kinek jutna eszébe tréfát űzni egy jól működő családból? A kérdés sokkal inkább az, hány ilyen család él ma ebben az országban. Vágyakozhatunk a XIX. századi nagycsalád-modellre, amelyben több generáció élt együtt, és természetes volt, hogy a családtagok a bajban segítették egymást, de a modern család sajnos nem ilyen. Az atomizálódott családok, a szétszakadt közösségek, a globalizáció és a skype-nagymamák korában melyik család képes segíteni a rászoruló családtagnak? Örülünk annak, ha működik a családi szolidaritás, és hogy a jómódúak meg tudják fizetni a személyes szolgáltatásokat, de a szegényekkel mi legyen? A szegény családokban többnyire a nőkre hárul minden teher a házi betegápolástól a fogyatékossággal élők ellátásán túl az idős-gondozásig. És mi történik azokban a családokban, ahol egyes családtagok külföldön vagy vidéken élnek, ahol meglazultak a családi kötelékek, a rokonok útjai elváltak egymástól? Ők nem tartoznak bele abba a körbe, amelyre a társadalompolitika harmadik pillére támaszkodik, a büszke, nemzeti érzelmű családok körébe, ezért is esnek kívül a társadalompolitika hatósugarán, és válnak az állam számára láthatatlanná.
Orbán Viktor erős identitást kínál, de nem mindenkinek. „(...) mi építünk a nemzeti büszkeségre. (...) Kell, hogy az embernek legyen anyja, apja, nemzeti büszkesége. (...) És a teljesítményalapú nemzeti büszkeség a mi társadalompolitikánk fontos része”. A „teljesítményalapú nemzeti büszkeség” a miniszterelnök felfogásában csak a társadalom középső és felső osztályára jellemző, hiszen ők azok, akik teljesítményükkel hozzájárulnak a nemzet gyarapodásához, felemelik, és a vállukon viszik előre az országot. A hazai nagyvállalkozók és a törekvő, sokgyermekes családok az új nemzeti burzsoázia. Ők biztosan számíthatnak a kormány bőkezű támogatására, megragadhatják a kínálkozó lehetőségeket, kihasználhatják az előnyeiket boldogulásuk érdekében. Mert megérdemlik. A kormány pedig megérdemli, hogy lojálisak legyenek hozzá – azok is. Talán éppen ez az oka, hogy éles nyelvű ellenzékiek szívesebben használják a személyi klientúra elnevezést a nemzeti burzsoázia szépen hangzó fogalma helyett.
Előttünk áll tehát egy határozott társadalompolitikai vízió, amellyel egészen addig nincs is baj, amíg nem jár együtt bizonyos társadalmi csoportok kirekesztésével. A konzervatív társadalompolitikának éppen olyan létjogosultsága van, mint a szociáldemokratának vagy a liberálisnak, lehet ezeket szeretni, elfogadni vagy elutasítani, kinek-kinek ízlése szerint. De a nyertesek mellett mindig vannak vesztesek, akikről az államnak nem lenne szabad megfeledkeznie.
főként nem ilyen súlyos gazdasági válság idején. Az állam alapvető szerepe ugyanis a közjó és a közérdek biztosítása, a társadalmi integráció elősegítése. Válságos időkben éppen a társadalmi szolidaritást kell erősíteni, nem a biztonságukban amúgy is megrendült csoportok helyzetét tovább gyengíteni. Nálunk mégis ez történik. Egyre mélyebbek a törésvonalak a felső és az alsó társadalmi csoportok között, amíg végül a lent lévőkre rázárul a szegénységi csapda, és még pellengérre is állítják őket. Az önhibás szegény kategória visszatért a köztudatba, talán sosem kopott ki onnan, ahogyan általában a vesztesekkel szembeni előítéletek is keresztül-kasul átitatják a közgondolkodást.
Orbán Viktor társadalompolitikája tükröt tart az egész magyar társadalomnak. A hatalmi eltökéltség, a bonyolult társadalmi kérdésekre adott axióma-szerű válaszok, és főként a nemzeti büszkeségről szóló retorika mindig is népszerűek voltak hazánkban. Ki ne akarna egy erős és öntudatos nemzet tagja lenni? Hogyne szeretnénk büszkén vállalni akár közéleti, akár magánéleti sikereinket, amelyekért keményen megküzdöttünk? Ki ne szeretne a társadalmi hierarchia csúcsán vagy annak közelében helyet foglalni, pláne, ha tudja, hogy általánosan elfogadott nézet, hogy egyesek felemelkedése mások rovására történik meg? Így aztán még csak bűntudatot sem kell éreznie akkor, ha a büszkeség, a siker és a nemzeti öntudat mellé némi lesajnálással elegy elutasítás keveredik az érzéseibe a vesztesekkel szemben. Az orbáni társadalompolitika főként azok körében népszerű, akik talán sosem elmélkedtek azon, hogy védelmi háló és mindenféle segítség nélkül milyen könnyű lecsúszni a lejtőn, milyen gyorsan válhat valaki szegénnyé vagy akár hajléktalanná szinte egyik napról a másikra. Ők úgy érzik, hogy sem a múltjukban, sem jelenükben semmi közös nincs azokéval, akikre valamilyen okból ráaggatták a lúzer címkét. Valószínűleg kételyek és fenntartások nélkül fogadják el a számukra kifizetődő helyzetet, és nem töprengenek azon, hogy igazságos-e az a társadalompolitikai válasz, amit a rendszer nekik kínál. A társadalmi igazságosság, az integráció és a szociális kockázatok kollektív kezelése melletti elköteleződés, úgy látszik, továbbra is Ferge Zsuzsa és követőinek a feladata marad.
Elvárható-e a nyertesektől, hogy a helyzetükből adódó felelősségtől vezetve együttérzéssel és támogatóan forduljanak szerencsétlen sorsú honfitársaik felé? És vajon a társadalompolitika vesztesei képesek lesznek-e valaha is rávenni az államot, hogy megtegye azokat a lépéseket, amelyeket egy XXI. századi modern európai államnak meg kellene tenni az érdekükben? Ha a válasz nem, akkor nincs közös élet ebben a hazában.
