- Sir Ben Kingsley: Amikor megkapok egy forgatókönyvet és látom abban azokat a titkokat, amelyeket Shakespeare tudott, megnyugszom

Daliként mondja a vásznon: a haláltól való folyamatos félelem mentette meg az életét. Ezzel mennyire tud azonosulni?

Egészen pontosan az a tény, hogy idejekorán felfedezte a saját démonját: a halandóságot, melyre a bátyja halála hívta fel a figyelmét. Ezt a veszteséget sosem dolgozta fel. Portré egy portréfestőről – röviden így lehet megfogalmazni, amit a színész tesz. Bár erről a mesterségről, úgy vélem, nonszensz beszélni, de tulajdonképpen ehhez az alakításhoz két dolog volt szükséges: empátia és azonosulási készség. Ahogyan ő tette: csak míg a festő az ecset, a festék és a vászon segítségével kelt életre egy figurát nekem a kamerán keresztül kell. John Walsh forgatókönyvíró és Mary Harron rendező azt mutatta meg, hogyan készült fel egy zseni a halálra. Miközben, ugye az efféle zsenik más szinten örökké élnek. Elsősorban én is a művészete alapján építettem fel, és ez minden alkotásában jelen van. Látni, érezni azt a kockázatot, amit minden egyes teremtéssel vállalt.

A színészi játék is lehet maradandó, nem gondolja?

Persze, filmen, ami élettelen matéria. Az élő változata a színház. Elképesztően sokszor alakítottam Hamletet a Royal Shakespeare Company tagjaként és minden egyes alkalommal ez azt jelentette, hogy két és fél órára a világ legokosabb emberévé kellett válnom. meg kellett keresnem a koponyámnak az összes végpontját, annyira meg kellett növelnem az agyam. Ez egy másállapot, és komoly kockázatvállalás. mint amikor Dalí alkotott. Megismételhető egy efféle alakítás? Pont ugyanúgy nem, de az extázis igen. A film ellenben épp arról szól, hogy nem érheted el ezt a szintet soha. Volt szerencsém eljátszani Itzhak Sternt A Schindler listájában. Itt arra kellett ügyelnem, hogy az átalakulás csöndben, szinte észrevehetetlenül menjen végbe. Azt a tudatállapotot, hogy mit jelentett annak idején zsidó csillagot viselni, azt úgy kellett eljátszani, hogy ne projektáljak abból kifelé semmit. A színház, mint élő közeg elviseli, sőt igényli a kivetülést, a film nem, mert pillanatot rögzít és nagyít fel. Amúgy a világ egyik legfurcsább dolga a színjátszást megmagyarázni.

Több mint negyven év telt el a Gandhi című filmje óta, ám ez az alakítása kitörölhetetlen a kulturális univerzumból. Ön ezt hogyan éli meg?

Tudja, őszintén hiszem, hogy alapvetően nem lennék senki és semmi a Royal Shakespeare Company-nál töltött tizenöt év nélkül. Tizenhét szerepet játszottam el a Shakespeare-i univerzumból, ahol az emberi természet titkait, a viselkedés alapjait elsajátíthattam. Amikor megkapok egy forgatókönyvet és látom abban azokat a titkokat, melyeket Shakespeare tudott, megnyugszom. Felismerem a zsenialítást és a tudást és a Gandhi esetében, melyet volt kedves említeni, ott volt minden, amit az emberi természetről tudni lehet. Azokat a szerep ajánlatokat, melyekben ezeket nem látom, általában visszautasítom. Persze, olykor rám szól a könyvelőm, hogy bármi áron, de mondjak igent, mert üresek a bankszámláim.

Az Internet Movie Database szerint eddig száznegyven filmben szerepelt és most tizenkettő áll utómunka alatt. Azért az a könyvelő sokszor revolverezheti önt.

Az anyagi okok egy dolog, melynek nincs túl sok metafizikai megfejtendő, de például, amikor elvállaltam egy kicsi szerepet a Vasember 3. és a Shang-Chi és a tíz gyűrű legendája című Marvel produkciókban, mindkétszer nagyon jól éreztem magam. Elképesztő gépezet, ahogy egy ekkora film összeáll és működik. Ebben is van azért valami lenyűgöző. Valamint, tudja, nagyon szeretek jó színészek társaságában lenni. Nem tekintek cinikusan a hivatásomra, imádok filmforgatásokon lenni, hiszen ami ott zajlik, az maga az élet. A száznegyven filmszerep között, melyeket említett, biztos vannak csúnya bukások és mellényúlások is, de nem bántam meg semmit, mert azok is szükségesek voltak ahhoz, hogy ma itt legyek és például önnel beszélgessek. Minden, amit eddig tettem, sorsszerű.

Van Oscar, Golden Globe és Bafta-díja is. most, hogy Zürichben elismerik a Golden Icon nevű elismeréssel, még tud örülni egy ilyen gesztusnak?

Hogyne tudnék!? Elismerést kapni egy fiatal és feltörekvő fesztiváltól jó dolog, hiszen azt érezhetem, hogy még azért számítok. Ugyanakkor van egy furcsaság ebben az elismerésben, ami miatt különösen fontosnak érzem. Azt mondják, hogy én egy ikon vagyok. Nem az a helyes, hogy mondok egy köszönőbeszédet és felteszem az egyik polcra és kész. mint ikon, minden egyes forgatáson példát kell mutatnom emberségből és szakmaiságból. Nem mondom magamról, hogy ikon vagyok, de ha mások ezt gondolják, akkor mindig a fényre és a gyönyörűségre kell törekedni. És jövőre megyek és személyesen át is veszem a díjat.

Peter Brookot sokszor idézi: találnia kell egy-egy karakterben egy olyan tulajdonságot, mely az adott színésznél hatalmasabb. Ez afféle ars poetica, ugye?

Peter Brook rendezte Szentivánéji álom próbáján voltam Stratford-upon-Avon-ben, amikor egy ebédszünetben félrehívott. Peter minden egyes gesztusára, hanglejtésére pontosan emlékszem, olyan lehengerlő és katartikus személyiség volt. Úgy vonzotta a figyelmet, mint egy mágnes. Megkérdezte tőlem, mit gondolok a karakteremről. Demetrius-t alakítottam, aki eljegyezte magát egy fiatal nővel, Hermiával, aki szerelmes Lysanderbe és azt válaszoltam, hogy szerintem eléggé ostoba. Láttam ahogy megáll Peter lélegzete, a szemei élesen belém hatolnak és mondta: nagyon rosszul gondolom. megkért, hogy minden egyes szerep esetében keressek egy olyan tulajdonságot, melyben a figura jobb, mint én. Ezt megfogadtam és sosem cselekedtem innentől fogva másként. Rájöttem, hogy Demetrius nem ostoba, hanem hűséges, kalandor, bátor és szenvedélyes és dobtam az addigi lusta megformálásomat és teremtettem helyette egy ifjú költőt. Mindezt egy zseni egyetlen mondata nyomán. Említettem korábban Shakespeare-t. Peter Brook is hasonló erővel és hatalommal rendelkezett. Megtanított arra, hogy ne legyek gyenge utánzat. ilyen hatalommal egyre kevesebben rendelkeznek.