Egy ideje megint a gyalogjárók társadalmát duzzasztjuk, mert eladtuk az autónkat. Nagy lépés ez nekünk, kicsi az emberiségnek. Mert bár a közvetett oka az autómentességünknek, hogy túl sok macerába és túl sok euróba került volna a középkorúság elején álló kocsink átíratása, hogy végre igazi osztrák rendszámmal, törvényesen szelje az utakat, de munkált bennünk az is, hogy adjunk a magunk szintjén egy esélyt a bolygónak, és próbáljuk ki, milyen pöfögő gépjármű nélkül élni az életünket.
Az autó státuszszimbólum, pillanatfelvétel az egzisztenciáról, tudja ezt minden terepjárós, béemvés, csillogó felnis tulajdonos, aki oly önelégülten telepszik rá a járdára, tol le az útról a sztrádán, és villant rád, ha túl lassúnak, vagy egyáltalán: túl feleslegesnek tart. Talán eljön az idő – hacsak nincs már a nyakunkon –, amikor minden autó egyben apró szeget jelent majd közös koporsónkon, és az emberiségnek rá kell ébrednie, hogy a túlhajtott, személyre szabott kényelem kora végleg lejárt, meg kell elégedni a vonattal, tömegközlekedéssel, meg amúgy a kevesebb helyváltoztatással. Már ha túl akarjuk élni saját jólétünket. Könnyen lehet, hogy ekkor – ki tudja hány nemzedék múlva, ha még van annyi időnk korrigálni – az autó (tán még az elektromos is, hiszen igazából ez sem húz ki a vízből) már a megvetés tárgya lesz, annak szimbóluma, hogy valaki csak és kizárólag magára gondol.
Őszintén szólva, tényleg könnyű rászokni, hiszen az autó a szabadság és a függetlenség illúzióját kelti, már legalábbis addig, amíg olcsón lehet tankolni. Én elég nehezen vettem rá magam, hogy autóm legyen, ma viszont, amikor visszatértem korábbi életvitelemhez, néha érzem az elvonás tüneteit. Jóval harminc fölött csatlakoztam az autósok világához, és hamarabb voltam tulajdonos, mint sofőr. Gyerekkoromban, bár szerettem segíteni a kerékcseréknél, vasárnaponként rituálisan lemosni a sárga Daciánkat az udvaron, az unokatestvéreimmel ellentétben nem néztem be áhítattal a motorháztető alá, és nem vártam remegve, hogy a kihalt földutakon – tanulás céljából – végre én ülhessek a volán mögé. Jobb szerettem a hátsó ülésen álmodozni, majd később – jó tájékozódási készségem miatt – az anyósülésen mitfahrerként segíteni apámnak, hogy ne tévedjen el.
Így történhetett, hogy az unokatestvéreim tizennyolc évesen már tudtak vezetni és játszi könnyedséggel szereztek jogosítványt (hajtásit, ahogy Erdélyben mondják), bár autójuk nekik sem volt. Ezzel nem lógtak ki a sorból, hiszen egyetemistaként megszokott volt, hogy mindenhova gyalog, autóstoppal vagy busszal/vonattal jártunk. Senkinek sem volt a baráti társaságban, és amikor anyámék huszonéveim végén felajánlották, hogy vesznek nekem egy használt kocsit, csak tanuljak meg vezetni, konokul tiltakoztam: halom pénz a fenntartása, amit én inkább elszórakozok, vagy könyvet veszek rajta. Akkoriban Kolozsvár központjában laktam, pár lépésre mindentől, nem is értettem, hogy mit kezdhetnék egy autóval, amivel valahol mindig le kell parkolni. Gyalogosan van idő gondolkodni, átvenni a város igazi ritmusát, elbambulni egy-egy érdekes homlokzat, kirakat vagy szobor előtt, nem egy novella és regény ötlete így született, sétálva a gesztenyefák alatt. (A volán mögött csak a káromkodásra használt szóvirágaim gyarapodtak.)
Sofőr Budapesten lettem, és véletlenül. Az egyik kollégámtól vettem át az autójának törlesztését, mert beütött a válság, és nem tudták fizetni. És ha már volt egy kis piros Skoda Fabiám, akkor megtanultam vezetni, és harmadik nekifutásra már engedélyem is volt hozzá. Hazudnék, ha azt írnám, hogy nem szerettem az érzést. Imádtam átszelni az országot, majd Európát, eggyé forrni vele lélekben – mindkét autómtól nehezen váltam meg, mintha egy olyan társamat vesztettem volna el, aki jóval többet tud rólam, mint fordítva. Hallott énekelni a volán mögött, persze szigorúan csak akkor, ha kettesben voltunk, hallgatta a monológjaimat, tanúja volt szerelmi és egyéb gyötrelmeimnek, és a maga módján, duruzsolva válaszolt. Közben néztem a hullámzó tájat, megálltam mindenütt, ahol valami izgalmas ígérkezett, és ha megütöttem, felhorzsoltam, majdnem úgy fájt nekem is. Végre úgy éreztem, hogy mindenem megvan, volt három szoba, négy kerék, vagyis mindaz, ami a beérkezett ember sajátja. Most albérletben élünk és villamossal járok, és a tulajdonosi szemlélet nélkül is kerek az élet, sőt.
Könnyen lehet, hogy nem ússzuk meg anélkül, hogy ne tompítanánk magunkban a birtoklás folyton zabálni kész mohóságát. A jövő – ebben is – a közösségi autómegosztás, ahogy mások lakásában szállunk meg külföldön, amikor ők nyaralnak másutt. A feleslegek helyett a meglévő javak jobb ki- és felhasználása lehet a kiút, és így nem a reklámok fűtötte vágyaink megtestesítőit és hordozóit birtokoljuk majd, hanem az időt. Az élmények tiszta idejét. Ahogy annak idején az egyetlen tévét ülte körül az egész háztömb. A közös lesz ismét az új varázsszó, csak kicsit másként, ahogy annak idején ránk erőltették. Most önként s tán dalolva tesszük meg azt, amit nem Marx és követői, hanem a bolygónk kér tőlünk.
