„Az univerzum két halmazból áll: az egyik halmaz Marseille, és a másikba tartozik minden más; ezek a történetek Marseille-ben játszódnak, vagyis az általatok ismert világegyetemen kívül.”
Annyit áradoztam önöknek Marseille-ről, hogy most már el kell áruljam: kevés ennél rondábban gyönyörű, pontosabban gyönyörűbben ronda várost látni szerte a szép Franciaországban. Ha a tenger felől néztem, a hegyek karéja alatt meghúzódó tízemeletes panelsorok miatt mindig a miskolci Avas-lakótelep jutott róla eszembe, ahogy először láttam az Avast valamikor a nyolcvanas évek elején, egy esős, novemberi reggelen.
Jaj, de csúf volt.
Marseille is ilyen csúf, csak van neki tengere, ami az Avas-lakótelepről nem mondható el. Illetve hát Marseille voltaképpen gyönyörű – feltéve, ha az ember otthon érzi magát benne. Én így voltam vele, pláne azután, hogy kulcsot kaptam Pierre bácsikám lakásához ezzel a megjegyzéssel kísérve:
– Ez lesz a te kulcsod, te dinnye. Jössz, amikor akarsz, mész, amikor akarsz. Marseille-ben te otthon vagy.
Nagyot dobbant akkor a szívem. Igazából azóta látom szépnek Marseille-t, mióta kulcsot kaptam hozzá.
Aki nem járt még itt, s csak a földrajzi elhelyezkedése alapján próbál képet nyerni róla, könnyen azt hiheti, hogy Monaco, Nizza és Cannes mintájára Marseille-ben majd egy mediterrán földi paradicsomba csöppen, a világhírű francia Riviérára, a Côte d'Azur fővárosába – el sem lehet képzelni ennél nagyobb tévedést.
Marseille először is piszkos, szemetes, és még az újonnan felhúzott házakat is belepi valami különös marseille-i por, aminek következtében az átadásuk pillanatában máris koszosnak tűnnek. Talán a mistral teszi, az teríti szét a port ebben a városban, a misztrál, amely olykor napokig dühöng ebben a városban, és éjjel olyan hangosan borogatja föl a kukákat, s olyan iszonyatos erővel vágja be a véletlenül nyitva felejtett ablakokat és zsalugátereket, hogy az iszonyú zúgásra és dübörgésre félóránként felriad az ember. Jut eszembe, ha módjuk lesz rá, nézzék meg Esterházy Marcell képzőművész Mistral című rövidfilmjét, zseniális munka, s micsoda ötlet, hogy egy dobos a mistral sújtotta Marseille-t ábrázoló képsorok ritmusára dobol benne… Amúgy ő meglehetősen jól ismeri ezt a várost, hiszen itt végezte a felsőfokú képzőművészeti tanulmányait, egyszóval: autentikus marseille-i.
Az öreg kikötő környéke mára már tisztábbnak, modernebbnek és elegánsabbnak tűnik, mint három évtizeddel ezelőtt, eléggé sokat javított az összképen a MUCEM nevű múzeum fantasztikus épülete, amely közvetlenül a tengerparton épült fel arra az évre, amikor Marseille Európa kulturális fővárosa volt Aix-en-Provence-szal közösen. A MUCEM alapvetően átformálta az öreg kikötő arculatát, arról nem is beszélve, hogy milyen fantasztikus tárlatokat láttam benne.
De ha elhagyjuk a turisták által látogatott helyeket, panelből felhúzott tízemeletesek százaival találkozunk, s könnyen olyan érzésünk támad, mintha Salgótarján vagy Ózd rozsdaövezeteibe kerültünk volna. Mi adja mégis ennek a városnak a semmi mással össze nem téveszthető varázsát?
Megmondom: a marseille-i lokálpatrióta öntudat.
A marseille-i ember rajongva szereti szülővárosát, s meg van győződve róla, hogy ennek a városnak a világon párja nincsen. Szerintük ez a város önmagában álló entitás, szent és sérthetetlen, akár az Olympique de Marseille, amely természetesen a világ legjobb focicsapata, s aki ezt kétségbe meri vonni, az nem ember, hanem hüllő, hiszen csak egy agyatlan hüllő nincsen tisztában vele, hogy az Olympique de Marseille-t nem emberek alapították, hanem maga a Jóisten teremtette a nyolcadik, extra napon.
Ültem egyszer a le Cours Julien nevű téren, amelyet a helyiek egyszerűen csak Cours Ju-nek becéznek, s amelyet nyaranta mindig fiatalok tömege lep el, hogy beszélgessen, igyon, énekeljen, gitározzon, füvezzen, egyszóval ültem a Cours Ju egyik padján, s egy rasztafrizurás, fekete marseille-i fickóval dumáltam, aki olyan büszke volt erre a városra, mintha ő építette volna. Azt mondta, nyaranta nem is szokott elmenni nyaralni sehová, mert sehol nem érzi olyan jól magát, mint itt.
– Miért, mi van itt, ami máshol nincs? – kérdeztem tőle, s láttam a döbbent tekintetén, hogy már magát a kérdésfeltevést is sértőnek találja.
– Marseille: az Marseille! – ennyi volt a magyarázat, s a maga részéről befejezte a társalgást ezzel a külföldi hüllővel, akivé váltam a szemében.
S hogy miért éppen most írok erről önöknek?
Mert múlt héten az Operától a Bajza utcáig utaztam a kisföldalattival, s egyszerre csak francia szó ütötte meg a fülemet. Odakaptam a fejemet, s egy szimpatikus, fiatal párt láttam, turisták voltak, ez lerítt róluk. Egy magyar utas (szintén meghallván a francia szót), angolul megkérdezte tőlük, hogy melyik francia városból jöttek, mire a pár nőtagja azt válaszolta: Marseille-ből.
Erre a párja elábrándozott.
Láttam a szemén, hogy már nem is Budapesten van, hanem otthon, a világ legcsodálatosabb városában… Majd ezt mondta:
– Ó, uram! Marseille: az Marseille.
