- Az újságíró egy kétdimenziós klisé - exkluzív interjú Ali Abbasival

Két korábbi egészetés filmje bizarr szerzői horrorok voltak. Mivel vette rá magát, hogy „normális” műfajú produkcióba fogjon?

Tudja, nagy igazság: ha magadat nem tudod már meglepni, akkor már másokat sem fog sikerülni. A Shelley és a Határeset után úgy éreztem, hogy épp itt az ideje kicsit konzervatívabban folytatni. A Szent pók témája pedig filmnyelvi szempontból hagyományos elbeszélésmódot követelt meg, mert itt egészen más dolgok a történetben a sokkolóak. Ha valaki a vallás jegyében örömlányokat gyilkol, azt nem lehet másképpen, csak naturálisan ábrázolni, minden más forma alkalmazása hiba lett volna.

Korábban nyilatkozta: nem szeret mások filmjeiből meríteni inspirációt.

Építészetet tanultam Stockholmban és rengeteget jártam eközben a filmmúzeumba. Végignéztem, többet között Bergman életművét és az adott bátorságot, hogy szembesültem azzal, még a legnagyobb művész is egy csomó vacak filmet készített a negyvenes és az ötvenes években. Aztán én is filmrendező lettem, ám azóta sem fertőzöm magam túl sok filmmel. Pláne a tévésorozatokat kerülöm. Az én inspirációm máshonnan jönnek.

Tényleg? Honnan?

Hírfüggő vagyok. Öt nyelven olvasok, főleg gazdasági híreket. Na, nem mintha lenne sok pénzem, de annyit tudok, hogy a művészet csak akkor lesz izgalmas, ha egy erős gazdaság van mögötte.

A Szent pók kiindulási pontjaként szolgáló eredeti eset 2001-ben történt meg, aztán készült belőle dokumentum-, ugyanakkor játékfilm is. Gondolom, akkor mozgóképes előzmények nem hatották meg.

Mit tagadás, nem. Minden idők talán legnemesebb mozgóképes műfaja a film noir. Nagyon szerettem volna én is ilyet készíteni és ez az eset ehhez tökéletes alapanyag volt. Az iráni környezet, a sok por és homok, ipari területek, olyan városrészek, melyek nélkülöznek bármiféle ízlést építészetileg – a szegény verziója a hatvanas évek Európájának. Éjszaka viszont ezen a területen minden megtörténhet, senki sem tartja be a törtvényeket, a prostitúció mindennapos. Mindez a vallásos Meshed városban, de engem a nem látható felszín izgatott. És nem is az önmagában, hogy egyvalaki megölt tizenhat nőt, hanem ezeknek a tetteknek a vallási és erkölcsi háttere. Egyszóval ez nem Saeed Hanaei sorozatgyilkos sztorija, az csak a felszín.

A rendőrség nem akar tenni semmit a sorozatgyilkosságok ügyében, de egy iráni újságírónő igen.

Rahimi karakteréhez alapul vettük az újságírót, aki folyamatosan követte annak idején az eseményeket és a dokumentumfilmben is nyilatkozott. A filmben látható újságíró azonban teljesen más, mint ő volt – itt vettük a bátorságot ahhoz, hogy fikciós történetet meséljünk el valóságos esemény alapján. A mozgóképes mesélés lényege nem a pontos történetmondás, hanem az általános igaság keresése.

Miben változott a hős újságíró karaktere?

Ez nem egyszerű. Egyrészt számos dolog, ami benne van a filmben, valós. Ám Rahimi nem olyan rámenős, makacsa, szókimondó, hovatovább nem is olyan logikusan gondolkodó. Az igazi újságíró sokkal okosabb volt annál, mintsem, hogy beöltözzön és kiadja magát örömlánynak és ezzel a saját életét kockáztassa. Sőt, nem is olyan naív és érzelmes, mint a filmbeli karakter. Elnézést, de önök, újságírók csak a valós életben izgalmasak, de ezt moziban nézni viszont maga a dögunalom. Az újságíró mindig helyesen cselekszik, az igazságért harcol – igazi kétdimenziós klisé egy fikciós mesében. Egyszóval egy újságírónál sokkal sebezhetőbb figurára volt szükségem.

A gyilkos, Saeed Hanaei-t annak idején ünnepelték Iránban, aztán rejtélyes módon megölték.

Egy olyan országban, mint Irán, ha valaki híres és népszerű lesz és nem a kormány áll mögötte az veszélyes. Saeed Hanei a szemükben félelmetes volt, mert háborús veteránként, aki szolgált az Irak elleni háborúban, a társadalom elismerte, ugyanakkor megölt tizenhat embert. Mit kezdesz egy ilyennel? Próbálták befeketíteni, például meggyanúsították, hogy megerőszakolta az áldozatait, miközben ő állította szexuális szempontól hozzájuk sem nyúlt. Amikor nem sikerült diszkreditálni a gyilkost, a nemzeti hőst csak el kellett tűntetni.

De valamiért szüksége volt az eredeti bűnesetre…

Hogyne, mert nem A nagy álom vagy a Hetedik iráni verzióját szerettem volna elkészíteni. Ha valami Iránban játszódik, abból nem lehet kihagyni a vallást. Meshed olyan, mint a Vatikán és Las Vegas keveréke. A prostitúció gazdasági szempontból fontos iparág.

A filmet biztonsági okokból Jordániában forgatták le.

Igen, nem vagyok kitiltva Iránból – majd meglátjuk, most mi lesz – többször utaztam kisebb nagyobb távolságokban. De ugyanakkor szeretném hangsúlyozni, hogy a Szent pók nem egy turisztikai segédanyag Meshed városához és nem is kritikája Iránnak, illetve annak kultúrájának. Ez egy film noir. Sok kritikát kaptam, hogy a film miért olyan erőszakos és durva, a rendőrök miért korruptak és miért olyan sötét minden. Ezeket mind megköszöntem: felsorolták a film noir jellemzőit. Nem lehet egy erőszakos cselekményeket bemutató filmet erőszak nélkül bemutatni. Ugyanakkor állítom: a Szent pók sokkal akkurátusabb képet ad Iránról, mint nagyon-nagyok sok film, melyeket ott vettek fel és hamis imázst közvetítenek. És ezek a filmek – akár nagyon nagy rendező tollából – simán átmennek a szűrökön és itt nyugaton tapsolnak nekik. Tudja, ha valami felháborít, akkor például ez az.

Azért Európában is bőven efféle jelenségek.

Nekem mondja? Jártam nem egyszer Budapesten, láttam ott is furcsaságokat. Elképedve néztem, hogy van olyan kormány, aki manapság arra költ, hogy egy ember ellen gyűlöletkampányt finanszírozzon. Egy Nobel- díjasok sorát felmutatni képes országban. A kultúrát nagyon könnyű eltörölni. Visszaállítani szinte képtelenség.

Ön melyik ország kultúrájába sorolja be magát?

Huszonegy éves koromig Iránban éltem, majd onnan Svédországba költöztem, de Dániában élek, Koppenhágában. Nem tudom felszeletelni magam. Olyan, mint a skizofrénia. Mindenhol turistának érzem magam, de úgy érzek és viselkedek, mint egy skandináv. Nem izgatnak a nagy érzelmek, az embereket az állatiasságuk alapján ítélem meg. Gondoljon csak bele: ha nem lennénk azok, megtörténhetett volna a holokauszt?