Ugye ismerik a kalapácsos tanmesét? Mindenki ismeri, így vagy úgy. A hőse átmegy a szomszédhoz, kölcsönkérni tőle a kalapácsot. Útközben rágódni kezd, mi lesz, ha visszautasítják. Mire odaér, úgy belelovalja magát az elképzelt vitába, hogy a gyanútlanul ajtót nyitó szomszéd képébe ordítja: te gazember, tartsd meg a kalapácsodat! Hallottam már sokféle változatban, nyuszikával meg létrával is, a lényeg ugyanaz, legföljebb a csattanó vaskosabb.
Paul Watzlawick (1921–2007) tette közkinccsé ezt a fabulát, a világhírű osztrák-amerikai tudós, mégpedig egy rendhagyó művében: A helyzet reménytelen, de nem súlyos (Helikon, 1989, fordította Mérei Ferencné). Sokoldalú szerzője filozófiát tanult Velencében, jungi pszichoanalízist Zürichben, a Stanfordon lett a pszichiátria professzora. Gyakorló terapeuta, viselkedéskutató, jelentős tanulmányokat publikált a kommunikációról és a nyelvről.
Ám ez a könyvecske másféle, a tudós kafkai humorának terméke: útmutató a boldogtalansághoz. „Boldogtalan bárki lehet; de azt, hogy valaki boldogtalanná tegye magát, meg kell tanulni, ehhez pedig némi tapasztalat, az a néhány személyes balfogás még nem elég.” Groteszk olvasmány tele ahaélménnyel, kultúrtörténeti utazás a boldogság mibenléte körül, fűszerezve Arisztotelész, zen mesterek, Szent Ágoston, Dosztojevszkij, Woody Allen megfigyeléseivel.
Íme néhány egyszerű tipp, hogyan keserítsük meg életünket. Idealizáljuk a múltat: „Némi tehetséggel még a kezdő is képes múltját olyan rózsaszínű szemüvegen át látni, amely csak a jót és a szépet ereszti át.” Józan, reális célok helyett kergessünk elérhetetlen álmokat. Alkalmazzuk a jó öreg csak így tovább-elvet, „földünk egyik leghatékonyabb és legsikeresebb katasztrófareceptjét”, amelyet Freud óta előkelően neurózisnak nevezik.
Az elmélet után egy gyakorlat. Üljünk behunyt szemmel, figyeljünk a cipőnkre. „Kisvártatva észre fogja venni, hogy valójában milyen kényelmetlen dolog is cipőt hordani. Egyre megy, hogy korábban milyen komótosnak tűnt a cipője, érezni fogja, hol nyomja a lábát, és hirtelen egyéb kellemetlenségekre is rájön: égeti, dörzsöli, elgörbíti a lábujjait, meleg vagy éppen hideg és hasonlók. Gyakoroljon kitartóan, amíg az eddig természetes és jelentéktelen cipőhordás kifejezetten kellemetlenné nem válik.”
Korunkban az önsorsrontás össztársadalmi tevékenység, állapítja meg a szerző, tehát kormányzati irányítást igényel. „Ahogyan az állatkertek igazgatói kicsiben, úgy tűzik ki feladatul nagyban a jóléti államok a célt, hogy az állampolgárok életét a bölcsőtől a koporsóig biztonságossá és boldoggá tegyék. Az út e nemes cél felé egyebek közt azt kívánja, hogy az állampolgárokat módszeresen és kérlelhetetlenül egyre inkább társadalmi inkompetenciára neveljék.”
Nem csoda, hogy a kalapácsos történetet beszippantotta a városi folklór. Időszerűbb, mint anno, a helyzet ugyanis változatlanul reménytelen, csakhogy közben egyre súlyosabb is. Ez a fickó meg arcátlanul sokat tud rólunk. Watzlawick, te gazember, tartsd meg a bölcsességedet!