Szerencsém volt a diktatúrával. Egyrészt azért, mert idejében véget ért, még a tizennyolcadik születésnapom előtt. Épp akkor, amikor az iskolát és a gyermekkort végleg magam mögött hagyva meg kellett volna hoznom az első valódi kompromisszumokat a rendszerrel szemben. Visszavenni az ifjonti hévből és így vagy úgy, de betagozódni, vagy elbújni a radar alatt, ahogy a legtöbb felnőtt. Másrészt a Kárpátok Géniuszának fegyelmezetten táplált személyi kultusza egy életre kiábrándított és felmentett a politikusok iránti rajongás alól. Álltam az utca szélén az osztálytársaimmal várva a konvojt, hogy Ceausescu mindenütt tapsoló gyerekeket és kipirult arcokat lásson, amerre csak jár, vonultam a felszabadítás ünnepén, voltam élőkép és fiatal katona Kalasnyikovval. Magyarán: bohóc a bohócok között egy elég lapos előadáson.
Nem is nagyon értettem, hogy ha valakit Géniusznak hívnak, akkor hogy nem lát át a szitán, miért nem tűnik fel a fáradt, megjátszott lelkesedés, a „hívek” mindenfajta őszinteséget mellőző mosoly, a vastaps mögötti kényszer? Vagy látta, csak jobbnak gondolta, ha nem törődik vele? A taps és az elismerés akkor is az, ha egy egész szervezet dolgozik a látszat elérésén?
Azt viszont végképp nem értem, hogy az a generáció, amely néhány évet, évtizedet eltöltött ebben a színjátékban, hogyan képes manapság rajongani politikusért, akinek amúgy egyéb dolga sem lenne, mint végezni a munkáját, vezetni az országot. Mértékkel lopni, mértékkel szolgálni. Rajongani lehet egy csapatért, sportolóért, énekesért, netán íróért, de egy kis distancia ekkor sem árt: nem verhetetlen és nem tévedhetetlen senki. Még Messi is képes lenne lyukat rúgni a tizenhatoson belül, és Nádas Péter is képes lehet erőtlenebb szöveget kiadni a keze közül, ha úgy jön ki a lépés. Az elfogultság nem kapcsolhatja ki a gondolkodó ember legfőbb eszközét, a kritikai szellemet. A jogot, hogy felülbíráljon bármit, ami az idol felől érkezik, és méltánytalan mindkettőjükre. a rajongóra és a rajongás tárgyára nézve. Nem, tényleg nem ugrunk a kútba senki után, még ha ez olykor hősies cselekedetnek is tűnik.
A rajongás az értelmiségi lét lassú felszámolása, pláne ha az kormányfőre, politikára irányul, vagyis mindennapjaink ügyintézésére. Hiszen épp ehhez kellene a leghidegebb, mindenféle párától mentes tekintet. Nem bedőlni semminek. Vagy ha mégis, hát idejében felülbírálni magunkat. És gondolkodni, gondolkodni, nem megpsórolni a melót: a kétkedést.
Nézem az ünnepségen, mindenfajta ünnepségen tapsoló, kivörösödött, a szeretettől eltorzult arcokat. Akik úgy teszik oda magukat, ahogy az a Géniusz legszebb álmaiban szerepelt, a legszebb élőképeken. Ahogy Nagy Testvért lehetett szeretni a regény reménytelen zárlatában. És nézem a füttyögőket, akiket a rajongás ellentéte, a gyűlölet fűt, ugyanolyan hévvel. Egyik sem tűr ellentmondást, árnyalatokat, érveket, mert már mind alattvaló. Saját vakhite és rajongása tette azzá.
Nézem, és már csak szomorúak sem lehetünk. A jövő – miként a múlt – valóban elkezdődött.