Addig szép a szerelem, amíg valaki ki nem próbálja, mondogatta régi kolozsvári szomszédunk. Meg lehetett érteni a keserűségét, majdhogynem teljesen lebénult férjét ápolgatta már évek óta, a lakást a pult alól beszerzett takarítószerek és a lassú senyvedés savanyú párái lengték be. Manyika olcsó szerelmi történeteket olvasott puha kötésben, hogy legalább pár percre ki tudjon lépni a szagból, és letegye a monoton napok súlyát. Aztán szépen elfonnyadt ő is, miközben haláláig hűségesen ápolta (hallani sem akart róla, hogy valakit fogadjanak Béluska mellé) a társát: ez is szerelem volt, csak ilyenből nem írnak regényt.
Elképzelem, hogy milyen nagy érdeklődéssel hallgatná viszont Dusi beszámolóit. Mert bizony hosszú lappangási időszak után nálunk is felütötte fejét a szerelem. Sokáig semmi jelét nem mutatta, a fiúbarátságok korában a lányok inkább csak statisztaszerepet vittek, talán csak egy-kettő nőtt fel a foci és a nagy bandázások magasságaihoz. Ám amikor a Harry Potter negyedik kötetében is felbukkant ez a különös kór, és nagy döbbenetünkre a címszereplő varázstudománya mit sem ért a hirtelen támadt vonzalommal szemben, úgy nálunk is megjelent. Egyre többször hangzott el egy konkrét név (ennél többet nem mondhatok, csakis halálos átokkal megtörhető diszkréciót fogadtam), aki iránt egyébként már hárman érdeklődnek. Köztük vannak nagyon szerelmesek és kevésbé szerelmesek. Az előbbit az különbözteti meg az utóbbitól, hogy aki nagyon szerelmes, az már feleségnek szánja a kiválasztottat, míg a kevésbé szerelmes ettől eltekintene, s csupán az érzelem kedvéért vesz részt a buliban. Természetesen nálunk a szerelem nem szórakozás, így szembe is nézünk a következményekkel, vagyis a leendő lánykéréssel. Persze csak ha a dominózás, a társasjátékok és egyéb hátráltató körülmények miatt nem marad el.
Azt hiszem, lánykérés témájában a legnehezebb tanácsot adni. Nem is nagyon tehetek mást, mint megértő arccal hallgatom a részleteket, és néha a bölcsesség látszatát megőrizve hümmögök. Mit is mondhatnék? Ez az a tudomány, amelyet mindenki maga studíroz végig. Annak idején, huszonévesen, csak annyit éreztem, hogy nem akarok az amerikai romkomok csapdájába lépni, vagyis nem akarok letérdelni, nem akarom, hogy elnyeljen a romantika. Annál nagyobb döbbenettel vettem tudomásul, hogy a lánykérésnek bizony anyagi vonzatai is vannak, komoly szándékhoz komoly gyűrű dukál, én pedig addig nem is nagyon mentem ékszerbolt felé, és csak annyit tudtam az aranyról, hogy nemesfém. De ennyire?! És akkor olyan apróságok még nem is rondítottak bele a képbe, amit az eladó szegezett nekem, amikor csak legyőztem az ellenkezésemet: milyen méretben parancsolja? Hát az nem univerzális, tettem fel majdnem a kérdést, de aztán vetettem egy pillantás az eladó hölgy virsliujjaira, s már tudtam is a választ. Az én jövendőbelimnek ehhez képest szinte nem is létező, karcsú ujjai voltak. Végül úgy döntöttem, hogy a kisujjam lesz a mértékegység. Azon kezdtem próbálgatni a kővel is rendelkező darabokat.
Olyat szeretnék, ami illene a szeméhez, tört elő belőlem a kritikus pillanatban mégis a romantikus. A hölgy elégedetten bólogatott, és már hozta is elém a szebbnél szebb smaragdokat. A kövek fényességét csak az ára ragyogta túl, bár én akkor már állásban voltam, azért még éreztem magamon az egyetemi lét spórolós magányát. Amint az eladó megérezte a vásárlóerőmet, a lelkesedése is megcsappant, majd finoman célozgatni kezdett arra, hogy ilyenkor nem szégyen kölcsönkérni, ilyen pillanat egyszer van csak az életben. (Később kiderült, hogy ez az egyszeri alkalom azért többször megismételhető – de ki gondolna válásra egy ékszerboltban?) Én viszont megmakacsoltam magam, önérzetesen magam akartam finanszírozni a dolgot, így végül megállapodtunk egy diszkrétebb darabban. Az eladó is elégedett volt, én még inkább, hiszen túljutottam a nehezén.
A bénító gondolat, hogy akár nemet is mondhat a lány, csak később jött. Amikor ráébredtem, hogy az időzítés lesz a legfontosabb. Persze biztosra megyünk, de azért itt is vannak fokozatok. Krumplihámozás vagy hasfájás közben előhozakodni a dologgal nem túl szerencsés. De vajon mikor az? És mit kell mondani? Máig nem emlékszem azokra a félig formált szavakra, amiket nagy nehezen kinyögtem, kínosan tapogatva magamon a ruhát, hogy hova is tettem az akciót megkoronázó gyűrűt. Ő türelmesen várt, tudta, hogy ebben nem segíthet, most nem fejezheti be a mondatot helyettem, csak eljutok a lényegig. A rutin, más rendszeres foglalatosságokkal ellentétben, később sem lett több, a félszegség, az izgalom máig megmaradt. Remélem, többször már nem kell nekifutnom.
Ennyit mondhatnék hát Dusinak is. A szavak majd kisegítenek valahogy, a pillanat hevében áttörik a kimondhatóság burkát, és felfénylenek. Nem baj, hogy nem lesznek pontosak, hogy sután bukdácsolnak. Az érzés, ez a finom áramütés majd kitölti a szemantikai réseket. Aztán kezdetét veszi egy másik utazás, ami olykor több, olykor kevesebb a szerelemnél. Házasságnak hívják, és ha lehet, még több tudományt igényel. De erről majd később.
