;

mese;malacok;szamarak;

- Ayhan Gökhan: Malacról; Szamárról (mesék)

Malacról
amelyben Tükör a vágóhídon ébred, és malac

Élére állított, bal szemére vak Tükör azt álmodta, hogy a vágóhídon ébredt. Ragyogott a hajnal zsírja. Zsebből csúszhatott ki Tükör, egy álom zsebéből, és állt meg, mint a víz. Sérült bal szeme üres lyuk, kavicsot dobhatna bele a hideg szél, mint Óriás visszapillantójába. Óriás erre a mesére nem szállt fel. Körülnézett Tükör, nem rázott le magáról rémes csodálkozást. Lábak ébredtek a félelemben, lábak emelkedtek, mint a dombról lefutó fenyők a tágasságban. Ebbe a tükörbe belenézett egy malac, és ámulatában három felhő jelent meg Tükrében. Első felhő neve Kétségbeesés, második felhő neve Remegés, harmadik felhő neve Kék. Tükör összerázkódott a malac szemében meglátott rémülettől.
– Mi a neved? – kérdezte Tükör.
– Én egy malac vagyok, nincs nevem.
– Nincs neved?
– Nincs.
Ragyogott a vágóhíd zsírja. Azt mondják, a vágóhíd a Gonosz erő királysága. Azt mondják, ezt a tartományt a gonosz erő vette magához, átölelte, mint gyerekkori ábránd. Tükör tett egy lépést, Tükör tett két lépést, csodálkozástól bokájáig ért a vér. Megcsúszott a malac, mint a szappan. Két felhő zokogott, mint két-felhő-zokogást el nem bíró domb. Dombon alvó templom harangja felébredt egy jóságos ember álmából, és megkondult halkan. Dombról lefutott, a vágóhíd előtt leskelődő fenyők szeméből folyt a gyanta.
– Menekülj, malac, menekülj! – sikította Tükör, tavak lombja zúgott a gyomrában.
– Malac vagyok, hova meneküljek? – kérdezte malac.
– Hova menekülne egy malac? – kérdezte felháborodottan Vér.
Szomorú ez a nap, mint éjszakai kút köldöke. Csiklandozza víz a fényt, nevet a fény, nem hallja, ömlik a vér.
– Álom, álom, gyere értem! – kérlelte Tükör.
Malac kiment a tükörből.

Szamárról
amelyben szamár szereti a napfényt, és öröm

Született szamár szereti a napfényt, és a mi kis szamarunk született szamár volt. Istállójából reggelente kiment a fényre. Állt a szamár a mezőn, behunyt szemmel, mint nappal a csillár.
Szamár szerette, hogy szamárnak hívják, és nem szerette, hogy nem hívják. Diólevél aludt a hátán, nem verte le, szerette, hogy alszik. Szamár nem verte fel diólevél álmát, szamár nem verte fel a világ álmát. Világ ritkán szólt hozzá. Az állatok elhúzódtak tőle, azt mondták: különös teremtmény. Az állatok egymás közt kinevették. Magányos volt, mint téli fecskefészek, nem bújt bele az állatok jósága, nem bújt bele az állatok barátsága.
– Mit szeret a Napon? – értetlenkedtek.
– Buta szamár! – gúnyolták.
Szamár órákig állt behunyt szemmel. Az ég kékje, a mező sárgája, pirosa, lilája nem érdekelte.
Istállójában a legyek összecsípték, seb lakott az oldalán.
Szeme kék volt, mint egy narancs, szeme foltja sárga, mint egy citromliget, nyelve piros, mint egy pipacs, nyakában a dísz lila, mint hegybe ütközött felhőláb. Nem tudta, nem sejtette, nem árulták el neki az irigy állatok, ő a Föld legszebb szamara.
Hátát aranybarnára sütötte a Nap, hátán nyújtózkodott a diólevél.
– Mit szeretsz a Napon? – értetlenkedtek esténként az állatok.
– Buta szamár! – gúnyolták esténként az állatok.
Nem szólt semmit a Földön legszebb szamár.
Istállójában a betévedt tyúkok megcsípték, és a tehén belerúgott.
Egyszer a mezőn elsétált egy kisfiú, Robert Bresson, és rámosolygott.
Világ jósága elmúlhat, gonoszság kihajolhat, a világ legszebb szamara volt ő.

„Miután nem mentem be dolgozni, rám is még több napig várt az autó a tulajdonossal a házam előtt” – meséli Maros András Sorsolják a kaszinótojást című regénye főhősének kínai boltbeli megpróbáltatásait ecsetelve az önéletrajzi párhuzamok kapcsán. És 1993 mellett sem mentünk el szó nélkül.