- Milyen papucsot szeretnek a magyar nők? (Interjú Maros Andrással)

Miért lett kitüntetett év a regénybeli történésekhez 1993?

Annál az egyszerű önéletrajzi oknál fogva, hogy a regény kiindulópontjául szolgáló események éppen akkor történtek meg velem. Ebben az évben volt, hogy bekarikáztam egy Expressz-hirdetést, amiben egy külföldi üzletember sofőrt keresett, amit követően, akárcsak a regénybeli András életében, nekem is jó néhány napos ámokfutásban volt részem, még ha nem is pontosan úgy, ahogy az a könyvben olvasható.

Mi volt az oka, hogy most, majd’ 30 évvel később jött elő ezzel a történettel, netán az egykori és a mostani társadalmi közeg párhuzamba állíthatósága játszott ebben szerepet?

Inkább azért csak most, mert időben el kellett távolodnom a saját élményeimtől – akár teniszezőként az élsportban töltött éveimet feldolgozó, Semmi negyven című könyvem esetében –, hogy meg tudjam írni. Már húsz évvel ezelőtt belefogtam, a Mozgó Világ folyóiratban meg is jelent az első fejezet, és úgy volt, hogy folytatásokban közlik a regényt, de nem ment tovább. Nem tudtam végiggondolni, nem állt össze, minden irányt, amit kipróbáltam, erőltetettnek éreztem, így megakadt a dolog. Most már tudom: még nem voltam elég távol tőle. Azt mindig is éreztem, hogy kitűnő regényalap az a néhány napom, amit egy kínai boltban töltöttem, csak azt nem tudtam, mikor állok rá készen, hogy gördülékenyen megírjam.

Tovább forszírozva azért a dátumot: milyen volt 1993?

Abban a pezsgő évtizedben, azt hiszem, ez az év önmagában nem kínált túl sok rendkívülit idehaza. Külföldön voltak fontos események (életbe lépett a maastrichti szerződés, vagy a Clinton–Jelcin csúcstalálkozó), de náluk ez az év pont kevésbé volt izgalmas. Ám ami biztos: a ’90-es évek elején úgy éreztük magunkat, mint akik kirúgták az ajtót, ami korábban zárva volt, és az ajtó mögött egy ismeretlen világ tárult fel. Addig nem vagy csak nagyon kevéssé ismert autók, üzletek, cégek jelentek meg az életünkben – egyszerre volt ez lenyűgöző és kaotikus időszak. Nem csoda, hogy a regénybeli András is csak sodródik, flippergolyóként csapódik ide-oda, hiszen az akkor tapasztaltakra még nem volt az életében példa… mindezek mellett a bizonytalanságát fokozza még a fiatalsága is.

András, az elbeszélő-főhős tényleg fura figura, sokszor nem tudtam eldönteni, bár érzékeltem a parodisztikus szándékot, hogy csupán egy akaratgyenge-fantaszta alak, vagy egyszerűen csak kiszolgáltatott a csőstől jövő abszurd, döntést igénylő helyzetekben, ahogy lelki panaszládájává válik különféle idegen embereknek.

Kíváncsi voltam, mennyi terhet rakhatok egy magát még nem igazán ismerő, a különféle helyzetben csak lavírozni tudó emberre: pakolgattam, pakolgattam, ő meg viselte, bírta, nem ellenkezett. Mert olyan karakter, aki hagyja, hogy történjenek vele a dolgok. Nem tudott nemet mondani sem a főnökének, sem a szeretőként felajánlkozó eladólánynak, sem az apja Dél-Afrikából hazatérő barátnőjének, de a véradásra őt magával cipelő nagymamának sem. Valami titokzatos megfelelési kényszer hajtja, aminek okát csak sejteni lehet, miközben drukkolunk neki, hogy szálljon már ki végre.

Az önéletrajzi ihletettség ez esetben mennyire helytálló: ha most hirtelen a vállára borulnék, hogy nincs hova mennem, befogadna az otthonába, ahogy a regényben András a kínai főnökét?

Attól tartok, igen. (nevet)

Ön sem tud nemet mondani, vagy ennyire jó szándékú?

A végeredményt tekintve mindegy – bár ez inkább a fiatal énemre volt jellemző, akinek még nem volt teljesen tiszta víziója a jövőjével kapcsolatban. Amikor vége lett az élsportkarrie­remnek, és az amerikai egyetemi tanulmányaim is befejeződtek, ott álltam kezemben egy közgazdászdiplomával – amiről tudtam, hogy soha semmit nem fogok kezdeni vele –, de valójában fogalmam sem volt, merre tovább.

Irány a kínai bolt! Ami a regény fő színtere – a fentiek szerint az ábrázolásához nem kellett külön terepszemlét tartania.

Akkoriban egy, az országok közti egyezmény miatt rendkívül sokan érkeztek hozzánk Kínából, a legkülönfélébb társadalmi rétegekből, egyetemi tanárok, mérnökök is, lehetőséget látva nálunk a szabad és ezzel együtt az üzleti életre. A kezükre játszott sok körülmény, például, hogy megszűntek a KGST kereskedelmi szerződései, amitől bonyolultabb volt Magyarország számára a ruha- és cipőimport. A boltok koncepciótlanságában volt valami szürreális báj, ahogy odaöntötték az emberek elé a sok terméket. Vagy ahogy megkérdezte tőlem a kínai üzletember a nagybani piacon, hogy milyen papucsot szeretnek a magyar nők.

Mit válaszolt?

Hogy kicsit azért pontosítsuk a kérdést. (nevet)

Önnek, szemben a regénybeli Andrással, hamar sikerült kiszabadulnia a boltból?

Ennyi kalandban nem volt részem, mint a regénybeli Andrásnak, és a szabadulás is könnyebben ment… bár miután nem mentem be dolgozni, rám is még több napig várt az autó a tulajdonossal a házam előtt.

Az egész regény a sorsszerűség kontra véletlenek sorozata dilemmát szálazza, amit a címül választott mondat még kérdésként fogalmaz meg az egyik jelenetben, amikor a várt rendelés csak nem akar megérkezni a büfében. Ön már tudja a választ?

Ahogy a regénybeli András, én is csupán kérdéseket teszek fel e tekintetben, figyelem a jelenségeket, következtetésem nincsen. De az nyilvánvaló, hogy vannak egészen furcsa egybeesések, amiket nehéz racionálisan megmagyarázni: most akkor ez sors- vagy véletlenszerűen történt?

„Élj érdekes időkben!” – hangzik a kínai átok. András, mikor egy idős ember – „nagy történelmi korszakok át- és túlélője” – korán mélázik, a XX. század második felét már „unalmasabbnak” találja, mert nem volt benne háború. Fene abba az átokba!

Amikor még megtehettem volna, nem beszéltem eleget a nagyszüleimmel. Rettentően sajnálom, biztosan máshogy tekintenék az életükre, ha több történetet tudnék róluk, elsősorban tőlük, elsőkézből, és hát a történeteiken keresztül a történelemről is. Haragszom a fiatalabb kiadásomra, hogy sok fontos beszélgetés elmaradt, de annak idején sajnos egészen más dolgok érdekeltek, és az igény már csak akkor merült fel bennem, amikor nem volt rá lehetőség.

+1 kérdés

Nemrég a Redőny című drámájának ítélték a Vidor fesztiválon a legjobb kamaraszínpadi előadásnak járó Pierrot-díjat. A darab februári bemutatója óta sikerrel fut. Mi a titka?

Talán az, hogy könnyű hozzá kapcsolódni, mert olyan kérdésekről szól, amik mindenkit foglalkoztatnak: családon belüli viszonyokról, magányról, boldogságkeresésről. Az elején nevet a közönség, a végén meg döbbent csöndben ül. A Redőnyt a Színházi Dramaturgok Céhének Nyílt Fórum nevű drámafejlesztési programja keretében írtam, nagy segítséget jelentett, hogy az ötleteimet, jeleneteimet színházi szakemberek véleményezték az írás során. A program vége egy felolvasószínházi előadás volt, ami után Orlai Tibor és Ujj Mészáros Károly rendező beleszeretett. Bemutatták. És valóban szeretik a nézők. A főszerepet alakító László Lili egyébként éppen 1993-ban született – véletlen lenne?..