;

Németország;irodalom;költészet;Napóleon;

- Magyary Ágnes: Napóleon kiadatlan versei

Goethe egyszer egy ködös hegyháton szakított a szerelmével. Az egész olyan volt, mint egy Carl Friedrich Caspar-festmény: borongós rossz lelkiállapot elrontott perspektívában. Ő maga sem tudta, hogy miért szakít, de megtette, mert úgy volt vele, még egyszer ilyen poétikus hangulat nem fog adódni olyan drámai pillanathoz, mint egy szerelmes nő szívének a romba döntése. Dráma a négyzeten. Kár, hogy vér nem folyik. Ugyanis Goethe imádja a kirobbanó szenvedélyek okán patakokban ömlő vért.

Idősebb korában persze már megbánta és nem is nagyon dicsekedett a dologgal, de amikor Napóleonnal találkozott, kibuggyant belőle. Ez egyfelől kellemetlen volt, másfelől kézenfekvő. Ugyanis Goethe attól félt, hogy a császár, aki gyanúsan dugta kabátjába a kezét, elő fog rángatni egy köteg papírt azzal, hogy a „mester” mondjon ítéletet zsengéiről. Goethe mindennél jobban irtózik az ilyen helyzetektől, ezért igyekszik fecsegéssel elejét venni a kéretlen irodalmi tolakodásnak. Neki már az is feldolgozhatatlan sokk, amikor a nagy Napó­leon elcsukló hangon vallja be: a Werther a kedvenc könyve. Az író szemérmesen lesüti a szemét, ezt a császár szerénységnek véli. Goethe már rég nem túl büszke erre a művére – amolyan fiatalkori botlásnak tartja. Ezzel a véleményével egyedül van. Mindenki más remekműként gondol a Wertherre, és ami ennél még nagyobb baj, egy percig sem tétováznak dicséretüket a „mester” tudomására is hozni.

Tehát nem igazán fűlött a foga egy sehova sem vezető irodalmi diskurzusba keveredni, ezért inkább a ködben úszó erdőről mesélt a császárnak és arról, hogy visszhangzott az erdő a lány zokogásától és hogy ő ezt akkor ott tizenkilenc évesen ellenállhatatlannak találta. Napóleon értetlenkedve néz rá. Goethe rögtön látja rajta: irodalmi dilettánssal van dolga. Napóleon csalódott, nem ilyen ostoba piperkőcnek képzelte a Werther szerzőjét. Kissé bosszús. Fennhéjázó sznobnak tartja Goethét. Néhány év múlva a császár újra eljut a „mester” hazájába, de akkor már nem irodalmi lelkesedés vezérli, így földig rombolja Weimart. Mert ki nem állhatja a parttalan fecsegést és a fennhéjázó piperkőcöket.

„Miután nem mentem be dolgozni, rám is még több napig várt az autó a tulajdonossal a házam előtt” – meséli Maros András Sorsolják a kaszinótojást című regénye főhősének kínai boltbeli megpróbáltatásait ecsetelve az önéletrajzi párhuzamok kapcsán. És 1993 mellett sem mentünk el szó nélkül.